Profil Képtár

Szerintem jó lett legalábbis nekem nem tűnt fel semmi furcsa nem oda illő mondat.

Egyébként majd melyiket használjuk dematerializálodott v. szellem alakra váltott?
Láttam kiválasztottad a 2/4-t a hátralévő kettőből melyik választod 2/1 Rider vs Waver-t (poénos rész) vagy a 2/2 Happy family life-ot?

Profil Képtár

akkor jó;

sztem inkább dematerializálódott, de ha úgy hozza akár váltogathatjuk is.. pl ha túl sokszor van a kifejezés egymás után, az olvasónak (ha-ha..) herótja lehet tőle;

máris választunk újat? én igazából még neki se kezdtem a 2/4nek.. de akkor már inkább a 2/2őt kérem;

Profil Képtár

Ne érts félre nem akarok én senkit siettetni csak érdeklődtem, hogy mire számíthatok 2/1 v. 2/2-re. Egyébként ez a Ryuunosuke-s rész elég egy agyrém de legalább a nevét már letudom írni... minél előrébb haladok a fordítással anál inkább egy "Yagami Light" kép alakul ki előttem.

Más: Akkor megtudod nézni, hogy neked melyik Fate/Zero Tribute Arts scan van meg (50MB-körüli), milyen a felbontása?

Profil Képtár

ok, akkor a tied a 2/1 ha az úgy neked jó; de most megin tartok pár nap szünetet mielőtt belekezdenék a 2/4be;
ryuunosuket én speciál eléggé rühellem, jó lenne ha végre kifingatnák ott, ahol az angol fordítás tart.. pedig általában kedvelni szoktam az őrült gonoszokat, de ő és caster már nekem is sok; amúgy nekem kettejükről egy gai-sensei - lee kép alakult ki, látom is magam előtt, ahogy ölelkeznek a naplementében;

sajna az enyém is az, ami neked megvan sztem... 43, 1 Mb; de sztem azon kívül, h kissé fakók a képek semmi bajuk nincs, azon meg könnyen segíteni lehet;

Profil Képtár

Ok

Én is visszaveszek a tempón napi 1 max 2 oldalnyit fogok csak fordítani. Egyébként az 1/4-5-t ha gondolod felrakhatod Baka-Tsuki-ra.


Ott fog meghalni...

Profil Képtár

Megérkezett a 2/3

Megpróbáltam minék hűben visszaadni a LN "feelinget" remélem sikerült. Az elején a filozofálgatós rész lehet egy kicsit átláthatatlan lesz elsőre de szerintem azért érthető.

Mivel ez a rész néhol tartalmaz durva szavakat és közerkölcsöt sértő dolgokat ezért 16 éven felülieknek ajánlott.

És kérnék visszajelzést, hogy hol kéne javítani.

Na kinek lett ez a kedvenc párosa?


------------------------------------------------------------------------------------------------- ----------------------

-222:24:48

Uryuu Ryuunosuke nem kedvelte a véres filmeket. Bár megértette az igényt az efféle szórakozás iránt.

Nem csak horror, háborús filmek, pánik filmek egészen a kaland filmekig, a drámáig; miért van az, hogy a művészet fáradhatatlanul az emberek halállát festi meg?

Talán azért mert így a nézők megfeledkeznek a halállal kapcsolatos félelmeikről, azáltal, hogy a ’halál’ imitációját látják.

Az emberek büszkeségre lelnek a ’bölcsességben’ és rettegésre a ’tudatlanságban’. Vagyis ha képesek ’átélni’ és ’megérteni’ a félelmet, akkor ez egy olyan győzelem, ami a félelmen való felülkerekedést jelenti.

Azonban a ’halál’ az csupán… olyas valami, amit nem vagy képes úgy átélni, ha élsz. Tehát lehetetlen felfogni az igazi jelentését. Ezért az emberek csak találgatnak a halál lényegét illetően. Más emberek halálát megfigyelve tesznek szert valós élményre.

Valóban, hogy a civilizált társadalom tisztelje az életet, valóságos élményre kell, hogy támaszkodjon. Mégis, ha a háborúk bombázásai és aknái szétroncsolják a szomszédod húsát, akkor senkit nem érdekelnek a háborús filmeket.

Hasonlóképpen, fontos, hogy az elképzelt fájdalom a mentális stressz és bármilyen bánat szórakoztasson. Ha kockázatossá válik a személyes gyönyör, akkor felülkerekedhetsz a bizonytalanságon, úgy, hogy megfigyeljük azokat, akik megízlelték ezt a gyönyört. – Ezért van az, hogy a filmvászon vagy a katódsugárcső sikolyt, könnyeket, fájdalmat és kínt okoz.

Ez ragyogó. Ez érthető. Valaha, mint minden más normális ember Ryuunosuke is tartott a ’haláltól’. Amatőr horrorfilmesnek lehetett volna tekinteni, ha a véres lemészárolt testeket bámulva a halál feledhető és a félelem legyőzhető lenne, egy élethű színjáték, ami reprodukálja a ’nagyszerű halál’ sikolyát.

Elmondható, hogy a kegyetlenség ábrázolása a művészetben rossz hatással van a fiatalokra; de Uryuu Ryuunosuke számára ez ostobaság. Mert ha legalább egy kicsit valósághűbb lenne a vér és a sikoly a horrorban, akkor nem vált volna egy mániákus gyilkossá.

Ez tényleg nem más, mint őszinte kíváncsiság. Ryuunosuke egyszerűen csak tudni akarta milyen a ’halál’. Az artériákból ömlő élénkvörös vér, a hasüreg melegsége és tapintása. Az áldozat haláltusája, ahogy ezeket kitépi belőle, a sikolyok dallama. Nem létezik semmi ehhez fogható.

Az emberek azt mondják, hogy a gyilkosság bűn. De gondoljuk meg. Nem 5 milliárd ember nyüzsög a földön? Ryuunosuke nagyon jól tudja milyen hatalmas szám is ez. Mert még gyerekkorában megszámolta a sírokat a temetőbe. Hát persze, hogy elment a kedve a tízezredik után, de soha nem feledi az akkor érzet frusztráltságot. Ennél ötszázezerszer több ember van. Továbbá azt mondják, hogy a napi születések és halálozások száma több tízezerre tehető. Mekkora súlya lehetne egyáltalán Ryuunosukenak ha gyilkossá válik? És különben is, ha egyenként öli meg az embereket, Ryuunosuke mindegyikük halálát kellőképpen tökéletesíteni tudja. Alkalmanként, élvezi, ha a ’halálos procedura’ akár fél napig is eltart. Egyetlen halállból nyert információ olyan ösztönzést és tapasztalatot nyújt, ami értékesebb egy rövidebb életnél. Uryuu Ryuunosuke okfejtése alapján, nem mondhatjuk hát azt, hogy az emberölés egy szórakoztató időtöltés?

Ryuunosuke ezzel a meggyőződéssel követett el gyilkosságokat különféle helyszíneken. Nem félt a törvénytől. Annak az érzetét, hogy bebörtönzik és megbilincselik – habár sok emberre volna ehhez szükség – teljesen „felfogta” olyannyira, hogy már nem is tartott tőle. Már elég akasztásos vagy villamosszék általi halált „látott”. De az ok, amiért menekült a törvény elől nagyon egyszerű volt, ugyanis semmit nem nyerne azzal, ha megfosztanák a szabadságától és börtönbe kerülne. Ezért úgy gondolta, ha olyan életet él, amiben a napi örömöket keresi az pont egy egészséges embernek való.

Elégedett azzal, ha kipréseli az áldozataiból az élet utolsó cseppjét is, olyan érzéseket, mint kötődés egy másik emberi lényhez, harag és ragaszkodás. Hogy az áldozatok tudják a haláluk pontos helyét és idejét, ez önmagában olyan mély és gazdag értelemmel bírt, ami többet jelentett akár egy rövidke életnél is.

A halál küszöbén az átlagemberek furcsán viselkednek, másfelől viszont, a kivételes emberek különösen banális módon halnak meg – megfigyelte az efféle jeleket az embereken, Ryuunosuke kereste a halált; és bár a halál szakértője volt, áthatóan tanulmányozta az ellentettjét is, az életet. Minél többet ölt annál jobban megértette az életet.

Ennek a tudásnak a felismerése már önmagában naggyá tette.

Bár Ryuunosuke nem tudja honnan is van ez a képessége – de, ha egyetlen szóban kellene összefoglalni az úgy hangzana „király”.

Ez olyan érzés, mintha locsolnának egy bárban vagy sziklák szállnának mindenfelé. Nem tudott ehhez hozzászokni, megnyílni anélkül, hogy látná a saját helyét, nem képes megérteni önmagát. De ha megnézzük mindezt a felhalmozott tapasztalatot és elfogadjuk a viselkedésre vonatkozó szabályokat, akkor ö egy örömmel látott fogyasztó egy olyan helyen ahol meghitté tudja tenni a hangulatot. Ez az, amit király életformának nevezünk.

Mondhatjuk, hogy Ryuunosuke igazán elemében volt, amikor az emberi élet örömeit kutatta. Így, mintha csak egy koktél zamatát ízlelné az ízlésének megfelelő áldozatok után néz.

Ez nem egy metafora; esténként a városban, Ryuunosuke legnagyobb élvezete az áldozatok magához csalogatása volt, mint ahogy a bogarakat vonzza az izzók fénye, különös érdeklődéssel a női nemre. Sőt, a nőket elbűvölte a sugárzó bája, nyugalma és méltósága. A csábítás után mindig iszik egy kevés alkoholt majd végül a neki leginkább megtetsző lány egy véres húscafatként végezte.

A város esténként mindig Ryuunosuke vadászmezeje lesz és az áldozat soha nem fogja észrevenni a rája leselkedő veszélyt.

Valamikor egy állatos műsorban látott egy leopárdot, és elbűvölte az eleganciája. Átérezte a vadászat szenvedélyét. Szó szerint példaként tekintett a leopárd lenyűgöző életmódjára.

Azóta Ryuunosuke öntudatosan hitt a leopárdról kialakított képében. Így mindig valami leopárdtól származó ruhában járt. Dzseki vagy nadrág, cipő vagy kalap, és ha mindez nem lenne elég mutatós, a zoknija és alsóneműje, zsebkendője és kesztyűje is ilyen volt. Állandóan a zsebében tartotta a borostyánszínű gyűrűjét még akkor is, amikor nem tudta felhúzni a középső ujjára, és mindig hordott magánál egy valódi fogból készült medált.


X X

Az Uryuu Ryuunosukenek nevezett gyilkos mostanában motiváció hiányban szenvedett.

A 30. áldozat után a kivégzéseknél és kínzásoknál alkalmazott módszerei kezdek elveszíteni az újdonságérzetüket kezdtek unalmassá válni. Kipróbált minden módszert, ami csak az eszébe jutott, miközben Ryuunosuke végignézte az áldozatai haláltusáját és közben heccelte őket, de mostanra már ezek sem voltak annyira izgatóak és izgalmasak.

Ezért úgy döntött, hogy visszatér az kezdetekhez, így Ryuunosuke 5 év után újra hazatért, miután a szülei este örökre elaludtak, betört az udvaron lévő raktárba. Ebben a raktárban került sor az első gyilkosságára, de mostanra már elhagyatottan omladozott.

Öt év után újratalálkozott a nővérével, aki várta a bátya visszatértét, bár a teste teljesen megváltozott, de még mindig ott volt ahova Ryuunosuke rejtette. A csendes találkozás a nővérével nem keltett semmilyen érzelmet benne, így Ryuunosuke egy kicsit csalódott volt, hogy fölöslegesen jött vissza; de ekkor a szeméthegy között, amivel tele volt hordva a raktár talált egy dohos régi könyvet.

A vékony szú lyuggatta könyv nem egy nyomtatott darab volt, hanem egy egyedi jegyzet. Az utószó szerint a Keiō korszak 9. évében íródott. Ez az írás több mint száz éves a Bakumatsu végéről származik.

Diákkorában néha belenézett a kínai könyvekbe, így Ryuunosuke különösebb nehézség nélkül el tudta olvasni a feljegyzéseket. Egyedül a tartalom megértésével volt probléma. A vékony összefüggéstelen karakterek valami fekete mágiáról zagyváltak. Sőt mi több a feliratok Kereszténységről és Sátánról szóltak, szemmel láthatóan valamilyen nyugati okkultizmus volt.
Emberi áldozat felajánlása egy túlvilági démonoknak, hogy lelkeket idézzünk, ez bizonyára valami fikció.

Az Edo korszak utolsó óráiban a nyugati tudás kutatása eretnekségnek számított. Bár az ilyen okkultizmus témájú könyvek tabunak, csínynek számítottak, Ryuunosuke mégis csodálattal tekintett rá és keveset törődött a hitelességével. Már önmagában egy király és menő dolog, hogy egy régi okkultizmusról szóló könyve volt. Ez elég inspirációt adott, hogy megújítsa a gyíkos ösztönét.

Ryuunosuke az írásnak megfelelően alakította ki a „lelki talajt” majd folytatta az éjszakai vadászatot. Még nem értette, hogy a Fuyuki városnak nevezett föld milyen jelentőséggel bír, ám Ryuunosuke a régi könyv utasításait a lehető leghűbben követve készítette elő a következő gyilkosságot.

Amikor először feláldozott egy lányt, aki este elszökött egy lakatlan gyártelepre játszani, a stimuláció sokkal érdekesebb volt, mint amire számított. Az feláldozási módszer a tapasztalatlanság ellenére teljesen lebilincselte Ryuunosukét. A módszer megszállottjává vált és végül három sikertelen kísérlet után a békés várost átjárta a félelem.

Így történt, hogy a negyedik gyilkosság alkalmával Uryuu Ryuunosuke egy négyfős család házába tört be, ekkorra a bűntények már teljesen megrészegítették, de persze már kezdett megnyugodni miután negyedszer hajtotta végre ugyanazt, gyilkosságot. És a hang a fejében egyre jobban duruzsolt.

Ryuunosuke ahogy járta a világot számtalan büntettet hajtott végre. Soha nem ölt ugyanott kétszer és mindig lelkiismeretesen eltakarította a testet. Ryuunosuke legtöbb áldozatát még most is eltűntként tartják nyilván.

De, ha a sorozatos gyilkosságok áldozatait nem rejtené el, az gyorsan felkeltené az emberek figyelmét; és ez ostobaság volna. Olyannyira a módszer megszállottjává vált, hogy az óvatosságról is megfeledkezett. Ez nagy butaság volt. Az előző három alkalommal megpróbálta vérrel felrajzolni a varázskört, azonban az elkövetett hibák miatt kevés volt a vér. Így, hogy megrajzolhassa a tökéletes varázskört úgy döntött, hogy a szokásosnál egy kicsivel több áldozatra van szükség; de most komolyan, legyilkolni egy alvó családot nem lesz káprázatos. A rendőrségen az őrület lesz úrrá és a környékbeliek rettegni fognak. A bujkálás az biztosan nem vallana egy „leopárdra”.

Ryuunosuke végül döntött ― egy időre hagyjuk pihenni Fuyuki városát. A fekete massza mellett marad, mert tetszett neki, de az áldozatok számát 3-ról 1-re kell, hogy csökkentse biztonsági okok miatt.

Miután rendezte a gondolatait, Ryuunosuke úgy döntött újra a szertartásra koncentrál.

„♪ Tölt, tölt, töltés, tölt. Minden egyes ismétléssel, négyszer, ― mi ötször? Ööö, amikor megtelt, abbahagyni… Tényleg? Igen!”

Miközben az idézéshez szükséges varázsigét mondta, Ryuunosuke a nappali fa padlójára rajzol egy véres ecsettel. A szertartás tényleg egy komoly dolog ez a fajta hangulat egyáltalán nem jellemezte Ryuunosukét. De a komor hangulatot végtére is magának köszönhette az volt a lényeg, hogy átérezze.

Mivel egész este a mágikus kört gyakorolta így elsőre sikerült. Már nem volt szükség tartalékolásra. Már megölte a szülőket és az idősebbik lányt a vérük miatt.

„♪ Tölt, tölt, töltés, töltés, tölt, így. Ez most bizony ötször volt. Rendicsek?”

A maradék vér jó lesz egy kis képre a szoba falán. Amíg az eredményre várt a szóba sarkában kuporgó utolsó túlélő felé fordult. ― Egy megkötözött és betömött szájú általános iskolás fiúcska felé. A gyermek sírt a szemei dagadtak voltak, miközben a nővére és szülei szétszaggatott testét nézte.

„Mond csak kölyök ― hiszel a démonokban?”

Miközben ezt kérdezte a reszkető gyermektől Ryuunosuke drámaian megbillentette a fejét. Nyilvánvalóan nem számított válaszra; mivel a szája be volt tömve a gyermek csak reszketni tudott félelmében.

„Tudod, az újságok és a magazinok démonnak tartanak. Ez nem furcsa? Egyetlen rúdnyi dinamit több embert ölhető, meg mint én.”

A gyerekek szeretnivalók. Ryuunosuke szerette a gyerekeket. A megrémült felnőtt sír és ordít, így ebből a szempontból a gyerekek jobbak. Gond nélkül tudsz nevetni rajtuk.

„Áá, rendben van. Én egy hamis démon vagyok. De ha rajtam kívül léteznének, valódi démonok szívesen beszélnék velük. Na, az király volna ’Csá Uryuu Ryuunosuke vagyok, egy démon!’ Ez egy nagyszerű bemutatkozáshoz volna nem? Ez egy jó alkalom, hogy megbizonyosodjak a felől, hogy léteznek e démonok…”

A humora egyre javul, Ryuunosuke a reszkető gyermeken próbálta ki. Általában a beszéd zavaró volt, de ha a vért nézte ― és olyas valaki előtt állt, aki hamarosan meghal, mindig megváltozott és beszélni támadt kedve.

3 ember vére elegendő volt egyedül ezért hagyta életben a legfiatalabb gyereket. Úgy gondolta, hogy a szertartás befejezése után majd szakít időt, hogy végezzen vele ―
„Mindenesetre. Ha egy démon tényleg előjön tapintatlanság volna, ha nem lenne valami, amit ihatnának. Hé, kölyök…. ha a Démon uraság tényleg meglátogat, volna kedved egy kis öldökléshez?”

„…!”

A fiúcska nagyon is jól tudta mire céloz Ryuunosuke. Ryuunosuk örömmel konstatálta, hogy a fiú tágra nyílt szemekkel sikoltozva küzdött, hogy kiszabaduljon.

„Azon tűnődöm milyen érzés lehet, ha egy démon öl meg? Talán egy szempillantás alatt fog végezni, biztos jó mulatság lesz végignézni. Elvégre ilyet nem látni minden nap ― Á, JAJ!”

A nem várt csípés hidegzuhanyként érte Ryuunosuket.

A kézfeje felől érezte. Olyan erős volt a fájdalom mintha méregbe tette volna a kezét. Ahogy a fájdalom feltűnt, egy duzzanat jelent meg a bőrén.

„… Mi a franc? Ez…”

Valahogyan a jobb kézfejére egy tetoválásszerű minta került, de, nem tudta elképzelni, hogy miért.

„…. Eeh.”

Az izgatottság helyett Ryuunosuke úgy viselkedett, mint valami piperkőc. Az értelmetlen minta három összefonódó kígyót ábrázolt, mint valami törzsi tetoválás, ami nem is nézet ki rosszul.
De a piperkőc viselkedése csak egy pillanatig tartott; Ryuunosuke csodálkozva megfordult, ahogy szelet érzett a háta mögül.

A levegő forró volt. Ez nem volna lehetséges az épületen belül. Nemsokára az enyhe fuvallat egy forgószéllé erősödött a nappaliban.

Ryuunosuke a friss vérrel megrajzolt varázskört figyelte, ahogy foszforeszkáló fényben kezd el tündökölni.

Számított rá, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog fog történni, de ― ez a fényárban úszó jelenség minden képzeletén túltett. Valami nagy, mint a horror filmekben, amit Ryuunosuke megvetett. Ezek a gyerekes speciális effektek olyan komikusak voltak, hogy még nevetni sem lehetett rajtuk, de tényleg valóságos volt.

A vad szélrohamok most elfúják a TV-t, a vázát és a bútorokat. A varázskör közepén köd képződik és szikrák pattognak. A kép teljesen túlvilági volt, de Uryuu Ryuunosuke egyáltalán nem félt olyan volt, mint egy kisgyerek, aki lélegzetét visszafojtva néz egy varázs trükköt.

Lenyűgözte az ismeretlen―

A varázslat, amire a „halálnak” nevezett csodában lelt. A ragyogás, ami észrevétlenül tűnt el miközben ráunt a gyilkolásra, e pillanatban―

Egy villanás. Majd egy menydörgésre hasonlító ordítás.

Ryuunosuke teljes teste beleremegett. Olyan érzés volt mintha magasfeszültség rázná meg.

A különleges erő, ami valaha átjárta az Uryuu családot. A leszármazottaik által elfeledve, de megszakítás nélkül a vérükben hordozzák, Ryuunosukéban eddig a napig a ’Mágikus Körök’ szunnyadtak; de most ez az öröklött rejtély szökőárként ragadta magával. És ez az ’idegen erő’ most kezdett áramlani Ryuunosukéban, majd kiszállt belőle egyenesen abba az túlvilági dologba.
― Hogy úgy mondjam, ez egy kivétel a kivételek között.

A Fuyuki-i Grálnak hét Szolgára van szüksége. Nem azok idéznek meg szolgákat és válnak Mesterré, akik képesek rá. A Grál választ megfelelő személyeket ameddig el nem éri a kellő létszámot.

A Szolga megidézését is alapvetően a Grál végzi. A Mágusok szertartásba befektetett munkája csupán egy elővigyázatosság, aminek az a célja, hogy tökéletes köteléket alakítsanak ki a Szolgával. Még ha a varázskör ügyetlenül is van felrajzolva, vagy nem mondják el a varázsigéket, de a személy rendelkezik egy katalizátorral, akkor a Grál által támasztott követelmények teljesültek…

„―Kérdem hát”

Az egyre terebélyesedő ködből egy lágy ámde furcsa hang szólt.

A szél enyhült. A varázskör ragyogása is alábbhagyott, a friss vérrel megrajzolt kör úgy feketedett mintha tűz éget volna benne. És a szétoszló ködből kivehetővé vált a hang tulajdonosa Ryuunousuke előtt.

A fiatal ráncok nélküli arc. A nagy kiguvadó szempár és a piszkos orca a sápadt arc Ryuunousukét egy Munch festményre emlékeztette.

A ruházata is régi volt. Olyan magas volt mintha a felhőkig is felérne, a testét nagyrészt egy köpeny takarta, amin pazar drága anyagokból készült díszek lógtak; az egész alak úgy festett, mint egy ’Gonosz Mágus’ aki épp egy Mangából lépett elő.

„Te, aki szólított, ki a segítségemet kérte, és megidézte a Caster kaszt lelkét…. Kérdem hát a neved. Ki volnál?”

„…”

Ryuunousuke röviden válaszolt. A nagy fény és fűst kíséretében a megidéző körből előlépő alak ― egy egyszerű ember volt, ez egyáltalán nem az volt, amire várt. Semmi szörnyszülött csak egy egyszerű ember? Ryuunousuke tanácstalan volt. Bár a ruházata az szemmel láthatóan bizarr volt, de vajon ez azt jelenti, hogy ez az ember egy démon?

Egy pillanatnyi fejvakarást követően Ryuunousuke döntésre jutott.

„Hát a nevem Uryuu Ryuunosuke. Életművész vagyok. A hobbim úgy általában a gyilkolás. Szeretem a gyerekeket és a fiatal nőket. Újabban az eszméim megújításán dolgozok.”

A köpenyes alak bólintott. Valószínűleg a név kivételével minden elengedett a füle mellett.

„Nagyszerű. A szerződés megköttetett. A te vágyad a Szent Grálra az én vágyam is. A mennyek üstje a miénk lesz.

„Szent―Grál?”

Ryuunousuke még nem értette, hogy miről van szó. Igen, mintha a raktárban talált öreg könyv is valami ilyet említette volna. De átugrotta a bekezdést, mert unalmasnak találta.

„… Hát, ja, ezt majd később megbeszéljük.”

Ryuunousuke könnyedén meglengette a kezét mielőtt az állával a sarokban kuporgó kölyökre mutatott.

„Addig is mit szolnál, ha egy ital mellett folytatnánk. Nem akarod megenni?”

A másik ember, akinek az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött a kölyköt és Ryuunousukét méregette. Ryuunousukét olyan izgatott volt, hogy nem tudta megmondani vajon az általa elmondottak elérték e a céljukat. Lehet mégis csak túl sokat remélt. Elvégre, ki mondta, hogy a démonok gyerekeket esznek.

A férfi csöndben elővett egy könyvet a köpenye zsebéből. A vastag könyv egy régikor antik kincsének tűnt. Minden bizonnyal a démon egyik eszköze volt.

Ryuunousuke egyből felismerte, hogy miből készült a borítása.

„Á, király. Ez emberi bőr ugye?”

Ryuunousuke könnyen felismerte elvégre egyszer ő maga is megpróbált egy lámpaburát készíteni egy áldozatáról lehántott bőrből. Végül is, elment a kedve tőle félúton, mert nem volt meg a kelő kézügyessége, de mindenképpen tisztelettel tekintett erre a férfira, aki sikerrel járt.

A férfi csak egy pillantást vetett Ryuunousukéra akinek figyelmen kívül hagyta a megjegyzését és gyengéden kinyitotta a könyvet majd az ujjaival gyors lapozásba kezdett; majd motyogott egy két értelmetlen szót és mint aki jól végezte dolgát becsukta a könyvet majd eltette.

„…?” (Náni XD)

Otthagyva Ryuunousukét a férfi a sarokban kuporgó gyerekhez lépett. A furcsa események láttán a kölyök összerezzent mintha felismerné, hogy most meg fog halni ezért megpróbált elkúszni a férfi elől.

Ezt látva a férfin mintha részvét és kedvesség jelei jelentek volna meg, ez megriasztotta Ryuunousukét. Mit jelentsen ez?”

„―Nincs mitől félned fiacskám.”

A fura kinézetű férfi gyengéden szólt a gyermekhez. A fogságban lévő kölyök megérezte a belőle áradó melegséget és kérdő tekintettel a férfira nézett.

Válaszul a férfi mosolyogva bólintott miközben a gyermek felé hajolt és a kezét felé nyújtotta ― óvatosan kioldotta a kötelet és kiszedte a szájtömését.

„Tudsz járni?”

Bátorításként a férfi megveregette a fiú hátát majd felsegítette.

Ryuunousukének szemernyi kétsége sem volt a felől, hogy ez a férfi maga az őrdög, de nem tetszett neki, ahogy a fiúval bánt. Tényleg el fogja engedni?”

Mindenesetre, akárhogy is nézzük a férfi gyanús volt. Ha szótlan, olyan félelmetes volt az arca, mint egy hulláé, de amikor mosolygott mintha egy szent volna.

„Akkor most fiacskám az-az ajtó ott kivisz ebből a szobából. Ne nézelődj csak meny egyenesen. Képes vagy rá?

„… Igen…”

A fiú bátor bólintására a férfi széles mosollyal válaszolt és gyengéden meglökte a hátát.
A fiú óvatosan futott át a vértől locsogó nappalin szándékosan figyelve ara, hogy ne nézzen a szülei és nővére hullájára.

„Khm, hé…”

Ryuunousuke nem hagyhatta ezt szótlanul, de a férfi a kézével nyugalomra intette. Így Ryuunousuke tehetetlenül nézte, ahogy a kölyök meglóg.

A fiú kinyitja az ajtót, majd kilép a folyosóra. Előtte van a bejárat. A szemeiből eltűnt az eddigi rettegés és félelem és a helyét a remény és a megkönnyebbülés vette át.

De a tetőpont csak ezután következett.

A fiú épp maga mögött hagyta a bejárattal szembeni lépcsőket. A második emeletről, ami nem volt látható a nappaliból, hírtelen lavinaként rázuhant valami. Egy köteg erős kötél ― nem egy kupac kígyó ― egy leírhatatlan életforma inkább, egy élő dolog rácsavarodott a gyerek testére és túlvilági erővel felvitte a könnyű testet a második emeletre.

És ekkor ― egy lélektépő sikoly. A szörnyek nyelveinek kattogása és a csontok ropogása vízhangzott. Nem kellett nagy fantázia, hogy kitalálják mi is zajlik az emeleten.

A furcsa férfi becsukta a szemeit majd felemelte az arcát és figyelte a lidérces hangokat. A kezei remegtek. Látszott, hogy elérzékenyült.

De Ryuunousukét is ugyanilyen érzelmek kerítették hatalmukba… De nem, mivel egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen dolog fog történni így az átélt katarzis sokkal hevesebb volt.

„Van egy bizonyos frissesség a félelemben.”

A saját maga által megálmodott horror még nem ért véget ― már egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ő az őrdög, ― majd amikor elkezdett beszélni a hangja olyan volt mintha még mindig álmodna.

„Úgy érzem, meg fogok halni a félelemtől. A terror soha nem hazudik, de a változatosság kedvéért ― ez az a pillanat, amikor a remény kétségbeesésbe csap át.

Milyen volt? A friss félelem és halál szaga?”

„ ― Kh ― „

Ryuunousuke szólni sem tudott.

Az a ’valami’ ami az emeleten a gyermek maradványaival lakomázik bizonyára a férfi műve volt. Ő volt az, aki a véres varázskörből lépett elő. Kétség sem férhet hozzá, hogy történt valami, amikor kinyitotta az emberi bőrrel kötött könyvét.

A módszer idegtépő volt, de pont ettől olyan nagyszerű. Ryuunousuke nem vehette fel a versenyt ily kreativitás és a gonoszság ily tökéletes esztétikai kivitelezésével. Aki képes a ’halál esztétikáját’ ily nagyszerűen és megindítóan ábrázolni, megérdemli, hogy az egekig magasztalják.

„Király. Ez valami eszméletlen! Ez kurva nagy volt!”

Táncolni lett volna kedve örömében, Ryuunousuke megragadta a férfi kezét és megrázta. Összebarátkozni egy ilyen emberrel olyan mintha egy hírességgel tenné. A tömeggyilkos Uryuu Ryuunosuke, végre őszinte rajongást és csodálatot érzett valaki iránt ebben az unalmas világon.

„Rendben! Én nem tudom mi ez a Grál dolog, de veled tartok! Úgy segítek, ahogy mondod. Még többet ölünk. Rengeteg áldozat van odakinn. Mutass még néhány ilyen király gyilokságot!”

„Te egy tréfás fickó vagy.”

Megértve Ryuunousuke indulatát a férfi gyöngéd mosollyal válaszolt a másik vad kézfogására.

„Ryuunousuke, ugye? Ez egy jó jel, hogy ilyen megértő Mesterem van. A dolgok az elvárásaimnak megfelelően alakulnak.”

Amikor az idézés katalizátor nélkül történik, akkor a hősi lélek ugyanazt a gondolkodásmódot követi, mint a Mester. Az a személy, akit egy gonosz gyilkos idéz meg maga is egykoron különösen kegyetlen tettekhez volt köthető; egy olyan hősi lélek volt, aki tudta mi az a zsarnokság. De, ha ez alapján ítéljük meg, jobban illene rá, ha bosszúálló léleknek neveznénk hősi lélek helyett.

„Á ―, igaz is még nem halottam a te nevedet.”

Emlékezve a fontosabb dolgokra, Ryuunousuke kezdett lenyugodni.

„A nevem, igen. Valóban. Ebben a korban hívj csak…”

A férfi az egyik ujját az ajkaira tette majd rövid gondolkodás után.

„…Nevez csak „Bluebeard”-nek (Kékszakállnak). Örülök, hogy találkoztunk.”

Válaszolta egy angyali mosoly kíséretében.

Tehát, a negyedik Grál Háború utolsó részvevői ― Mester és a szolgája „Caster” megkötötték a szerződést. Így történt hát, hogy egy egyszerű gyilkos, aki semmit nem tudott a Grál Háborúról vagy a mágus mivoltáról egy Utasító Pecsét és egy Szolga birtokosa lett.

Ha a sors is úgy akarja, ez lesz a legmocskosabb játszma.


------------------------------------------------------------------------------------------------- ---------------------


-stale death:????
- it's like sprinkles in a bar or crags spraying around:???? ez valami példa akar lenni de mivel ilyen nincs magyarban így elég nehéz helyzetben vagyok.
- I'm a freelancer : életművésznek fordítottam. Mert a szabadúszó így önmagában az úszásra utalna és nem találtam jobbat.

Profil Képtár

pazar!

lassan én is aktivizálom magam, elnézést az eltűnésért... a con után nekilátok a fejezetemnek, (megy vki? FSNos pólóban leszek, ha láttok vkit olyannal, az talán én vagyok)

addig is egy fate zero fanart kárpótlásul csak bizonyítékul h azért csináltam vmit..:




kohaku

Profil Képtár

Akkor 2/1 az elején van egy kettő nyögvenyelős rész de utána szerintem ráéreztem
Várom a hibákat és észrevételek.

Egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a párost és felhívnám a figyelmet arra a mondatra, hogy
"Ha van olyan ellenfél, akit ez az ember nem tud legyőzni, az olyas valaki lehet, akit még az istenek sem képesek megbüntetni"

Más:
Érdekesség 01
Érdekesség 02
0:52-töl ebbe beleborzongok annyira jó zene meg minden ááááá

-------------------------------------------------------------------------------------------------

-268:22:30

Waver úgy gondolta, hogy a nap tetőpontja a sikeres idézés lesz.

Az előző este a rikácsoló tyúkokkal harcolt, a mai estét az ágyában tanulással töltötte, meg volt elégedve a nyújtott teljesítményével.

És ―

„… Ez, hogy történhetett?”

A száraz szél erősen fújt a Shinto korszak parkjaiban, Waver leült egy padra és összehúzta magát a hidegben. Még most sem érti, hogy az ördögben történhetett ez?

Az idézés sikeres volt. És ez jó.

A sikeres idézés mellet a megidézett szolga tulajdonságai is láthatóvá váltak Waver tudatában. A Rider kasztba tartozott. Bár ez nem a három lovag kaszt egyike, de a képességei így is átlagon felüliek voltak. Kétség sem férhet hozzá, hogy egy erős szolga volt.

Abban a pillanatban amint a fehér füstön keresztül meglátta a varázskörből kiemelkedő hatalmas sziluettet. Waver annyira izgatott volt, hogy majdnem a nadrágjába rondított.

… Ha végiggondoljuk, a dolgok ekkor kezdtek rosszra fordulni.

Waver tudomása szerint a „familiáris” a megidézője bábja.

Egy olyan létforma, ami csak a mágus által szolgáltatott prana tart életben ezen a világon.

Egy rongybaba, amit a tulajdonosa kénye kedve szerint használhat. Lényegében ez egy familiáris. Ezért gondolta hát úgy, hogy egy Szolga is nagyjából valami hasonló lesz.

De ez a valami, ami a varázskörből lépett elő―

Már a legelején Waver lelkét teljesen magával ragadták azok az izzó éles szemek.

Abban a pillanatban, amit a szemeik találkoztak érezte, hogy ez egy nagyhatalmú Szolga.

Az óriás kitöltötte a teljes látómezejét. Mellébeszélés nélkül tényleg egy HATAMAS alak.

Waver megértette a testszag, amit az alak felől érzett az izmos alkatára utal. Függetlenül attól, hogy ez egy szellem vagy egy familiáris, ez az alak tényleg HATALMAS.

Waver tudta, hogy a Grál által meghívott Hősi Lelkek nem szabad lelkek, kapnak egy fizikai „testet”, hogy a jelen korban létezhessenek. Az izomtömeg, ami a lény valója volt nem egy képzeletbeli kép vagy árnyék volt. A félelem, amit érzett meghaladta Wavert képzeletét.

Akárhogy is, de Waver gyűlölte ezt a nagy embert.

Nem azért mert Waver alacsonyabb volt az átlagnál. A teste is gyenge volt, mivel gyermekkorában nem csinált mást csak tanult és kevés ideje volt, hogy a testét edze, de nem úgy gondolt erre, mint gyengeségre. Waver inkább büszke volt arra, hogy csiszolta az intellektusát.

De egy ilyen nyilvánvaló dolog fel sem tűnik ennek az izomagynak. Akárhogy is, túl kevés az idő az olyan játékban ahol a lélek értéke egy kavics értékével egyenlő, csak felemeli az öklét és lesújt. Nincs idő bármilyen rövid beszélgetésre és a mágia használatának sincs értelme.

Vagyis ― amint az-az izmos ököl a közelébe ér.

„… Kérdelek. Te volnál hát a mesterem?”

„Hogy?”

Ez volt a nagy alak második kérdése. Egy mennydörgő hang, amibe a Föld is beleremeg.

Már az első kérdés is ami olyan hangos volt, hogy ha nem akarta volna, akkor is meghallja teljesen elnyomta minden ellenállását.

„Ö― Igen!!! V-V-V-Vagyis, én vagyok! Én vagyok a Mestered, a nevem Wa, Waver Velvet! Akarom mondani ez a nevem! Én vagyok a Mestered!!”

Bár több okból is fölösleges volt, de Waver kihúzta magát az előtte tornyosuló alak előtt. De ennek ellenére úgy érezte, hogy ez az óriás, aki rá sem bagózik, uralkodik rajta.

„Hm, akkor a szerződés megkötetett. Nos, kölyök el tudsz most vezetni egy levéltárba?”

„Hah?”

Wavernek másodszor esett le az álla.

„Néhány könyv. Mondom könyv.”

Az óriási szolga unottan ismételgette magát miközben Waver felé hajolt és kinyújtotta az erős kezét, ami egy fenyőfa gyökerének is beillett.

Meg fogok halni ― Wavernek azonnal ez a gondolata támadt, úgy érezte mintha repülne. Az óriás megmarkolta a nyakát és hanyagul felemelte. Waver csak arra eszmélt, hogy a földön elterül. Ekkor értette meg, hogy az alak félútón miért is tűnt még nagyobbak.

„Ha egy mágus vagy, akkor képes vagy arra, hogy biztosíts néhány archívumot. Most vezess körbe. Fel kell, hogy készüljünk a háborúra.”

„H, Háború…?”

Pontosan úgy van, ahogy az óriás mondja, Waver teljesen megfeledkezett a Szent Grál Háborúról.

Mivel egy magánházban lakott így Wavernek nem voltak ilyen archívumok a birtokában így bár vonakodva, de a könyvtárhoz vezette Ridert.

A Fuyuki városi könyvtár, ami még építés alatt állt a Shinto negyed egyik parkjában volt. Őszintén szólva elég furcsa érzés volt a városban sétálni az éjszaka közepén ― tudva azt, hogy mostanában bizarr gyilkosságok történnek, és a rendőrség gyakran kihirdette a statáriumot ― Waver tudta, hogy az előtte haladó izmos alak nagyobb fennakadást okozna ha egy járőröző rendőr igazoltatná.

De szerencséjére amint kiértek a kis ligetből az óriás szellem alakra váltott.

Ez a képesség, hogy szellem alakká válik minden bizonnyal a Szolga egyik képessége. Waver megkönnyebbült, hogy nem fog feltűnést kelteni a páncélban járkáló nagydarab alak, bár még mindig érezte annak a mindet elnyomó jelenlétét.

Szerencsére senkivel sem találkoztak miközben átkeltek a nagy Fuyuki hídon Shintoba: miután megérkeztek a parkba Waver rámutatott a túloldalon lévő modern épületre.

„Annyi könyv van ott, amennyit csak akarsz.”

Ekkor a Wavert vállait nyomó láthatatlan teher eltűnt. Rider minden bizonnyal szellem alakban ment be az épületbe.

― Ennek már 30 perce, mióta egyedül hagyták. Felszabadulva a veszélytől, amit fel sem fogott, végre nyugodtan rendezhette gondolatait.

„… Hogy történhetett ez?”

Waver a tenyerébe temette az arcát, miközben visszaemlékezett a korábbi szégyenteljes viselkedésére. Bármennyire erős is legyen a Szolga, akkor is csak szolga marad. Mint Mester, Wavernek kell magához ragadnia a vezér szerepét.

A Szolga akit Waver megidézett kétségkívül erős volt. Ez biztos, figyelembe véve a Kaynethtől lopott ereklye történetét.

Hősi Lélek Iskander. Akit úgy is neveznek, hogy Nagy Sándor vagy Alexandrosz.

Az ok, amiért minden vidéken más névvel illeték vagy máshogy ejtették a nevét az-az volt, hogy ő volt a „Hódítók Királya”. Csupán 20 éves volt, amikor megörökölte Makedónia trónját, és az ókori Görögöket egy Perzsia elleni hadjáratba vezette, Egyiptomon keresztül egészen Nyugat-Indiáig a „Nagy Keleti hadjáratban” és alig 10 év alatt egy nagy hőssé vált. Ő szó szerint a „nagy király”, aki felépítette a Hellenisztikus civilizációt.

Bármily nagy is a nagy emberek között, amint Szolgaként megidézik, nem ellenkezhet a Mesterével. Ennek az egyik oka, hogy a jelen világban Waverre van utalva. Ha Waver valaha abbahagyná a prana utánpótlást, hogy a jelen korban maradjon, nem lesz más választása, mint, hogy eltűnjön.

Megvan az ok, amiért a Szolgák felelnek a Mesterek hívásának ― vagyis, hogy miért vesznek részt a Szent Grál Háborúban a Mesterek oldalán. Pont úgy, mint a Mestereik ők is a Grált akarják. Hogy megszerezzék, a kívánságteljesítő gépet addig kell, hogy küzdjenek, amíg csak az egyikük marad, csupán így tehetnek szert a Grál kegyeire a Mestereik oldalán. Más szóval a Mester és Szolga közti kapcsolat természetszerű.

Továbbá a Mesternek van még egy ütőkártyája, az Utasító Pecsét.

A három pecsétet egyenként lehet felhasználni 3 abszolút parancsra. Ez az, ami meghatározza a Mester és a Szolga kapcsolatát. A Szolga nem szegülhet ellen az Utasító Pecsét által adott parancsnak, még akkor sem ha az ésszerűtlen és öngyilkosságra utasít. Ez a lényege a szerződés rendszernek, amit a „kezdet három családja” közül az egyik, Makiri alakított ki.

Viszont ha a Mester felhasználja mind a 3 parancsát, akkor kiteszi magát annak, hogy a szolgája fellázad ellene; de ezt el lehet kerülni, ha elég elővigyázatos.

Igen, ameddig az Utasító Pecsét a kezén van ― elnyomva a gyomra görcsölését, Waver transzos állapotban kuncogva bámulta a jobb kezét ― bármilyen nagy és izmos is, nincs rá oka, hogy szembeszegüljön a mágussal Waver Velvettel.

Amint a Szolga visszatér, az arcába kell mondanom ezt a megszeghetetlen szabályt…
Hírtelen, amíg Wavert gondolkodott egy nagy dörrenés hallatszott.

„Hih!”

Ijedtében felugrott és a könyvtár felé fordult, aminek az egyik ablaka el volt deformálódva és ki volt tépve a helyéről. És az az alak, aki nyugodtan a holdfényben materializálva kisétált nem volt más, mint Waver szolgája Rider.

Mivel az erdő sötét volt így csak most látta igazán, hogy is néz ki valójában.

A magassága jóval több volt, mint 2 méter. A kezei és a combjai kilógtak a bronz vért alól, olyan nagy izmai voltak, hogy akár a puszta kezeivel is képes lett volna megölni egy medvét. Ehhez a cizellált külsőhöz ragyogó szemek, tűzpíros szakáll és haj tartozott. A vastag köpenye ugyancsak vörös színű volt és a széle gazdagon díszített, pont úgy nézet ki, mint egy színházi függöny.

A nagy alak pazar testtartása a modern könyvtár előtt igencsak komikusnak tűnt, de Waver ezzel semmit sem törődött, mert a riasztók éles zsibaja menekülésre késztették.

„Idióta! Ostoba, ostoba, ostoba! Mégis mit képzeltél, amikor így megrúgtad a redőnyt! Miért nem vagy szellem alakban, mint amikor bementél!?”

Rider jókedvűen mosolygót és két könyvet mutatott fel a dacos Wavernek.

„Szellem alakban nem tudnám megfogni ezeket, nem de?”

Az egyik könyv egy vastag kemény borítós volt a másik egy vékony. Nyilvánvalóan Rider a könyvtárból hozta őket. De a Mestere nem engedhette meg magának, hogy ilyen jelentéktelen dolog miatt megzavarja a közrendet.

„Ne tökölj! Fuss! El kell, hogy mennyünk!”

„Mennyire idétlennek tűnsz, amikor zavarban vagy. Úgy nézel ki, mint valami tolvaj.”

„Milyen tolvaj, valami bajod van!”

Rider csodálkozott a Waver ordításából kiérződő fenyegetéstől.

„Ezt teljesen félreérted. Akik az éjszaka leple alatt menekülnek azok a betörők. A Hódítók Királya a fosztogatást követően győztesen, sétál el.”

Egyszerűen nem lehet vele szót érteni, gondolta Waver, idegesen a fejét vakargatva. Akárhogy is, de Rider minden bizonnyal azzal a két könyvel akart parádézni az este, mint egy furcsa cosplayer kinek nem áll szándékába visszaváltozni szellem alakba.

Wavernek elfogyót a türelme és Riderhez szalad majd kivette a kezéből a két könyvet.

„Most végeztél ugye!? Tűnj el! Most tűnj el! Tűnj el azonnal!”

„Ooh, akkor ezeket rád bízom. Nem kell ennyiszer ismételgetned magad.”

Rider elégedetten bólintott majd szellem alakra váltott.

De Waver még mindig nem nyugodhatott meg. A könyvtár riasztója előbb utóbb el kell, hogy érjen valamilyen biztonsági céghez. És nem lehet tudni, hogy meddig tart, amíg a biztonsági örök ideérnek.

O, mi a fene, kit érdekel.

A francba ember ― Hogy ― történhetett ez?”

Waver nem is emlékszik, hogy hányszor átkozódott aznap este, csak rohant, mintha üldöznék.


X X


Amint elérte Fuyuki széles hídjának sétányát úgy érezte, hogy már eleget futott és biztonságban van.

„Ha―, ha―, ha―, …”

Mivel a fizikumát elhanyagolta, Waver érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről a futás után. Már ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon, csak térdelt az útpadkán ― majd egy pillantást vetett a könyvekre amiket Rider a könyvtárból hozott.

„… Homérosz költeményeinek egyik antológiája? És… egy Világtérkép? De miért?”

A keménykötésű pazar könyv a híres ókori Görög költőé volt. A másik vékonyabb könyv egy színes nyomtatott darab volt, amiket az iskolában használnak.

A tanácstalan Waver mögül határozott kezek nyúltak előre és kivették az atlaszt a kezeiből.

Újból materializálódva, Rider leült a padkára és keresztbe tette a lábát, majd nagy csattogás közepette elkezdte lapozni a Wavertől visszavett atlaszt.

„Hé Rider, amikor azt mondtad, hogy felkészülünk a háborúra…”

„Térkép nélkül nem kezdhetünk háborúzni. Ez nem egyértelmű?”

Úgy látszik elégedett, Rider arcán széles vigyor jelenik meg, majd elkezdi vizsgálni az atlasz tartalmát.

„Úgy tűnik felfedezték a világvégét, sőt méghozzá gömb alakú… Értem szóval ezt kapjuk, amikor a kerek földet egy papírra vetítjük le…”

Amennyire Waver csak tudja, a hősi lelkek amint Szolgaként lesznek megidézve a Grál által, megkapják a legszükségesebb információkat a jelen korról, hogy eligazodhassanak. Ez azt jelenti, hogy ez az ókori alak is megérti, hogy a föld gömbölyű. Így Waver nem igazából értette, hogy Ridernek miért kellet tolvajként viselkednie, hogy szerezzen egy térképet.

„Na szóval… Hé kölyök hol van Makedónia és Perzsia?”

„…”

Wavert elbátortalanította Rider arroganciája, hogy a Mesterét „kölyöknek” hívja ahelyett, hogy a nevén szólítaná; mégis az újával rábökött az Atlasz egyik pontjára. És ekkor ―

―

„Wahhahhahahah!!”

Waver megint ledöbbent Rider izgatott nevetésétől.

„Hahahah! Ez aztán tényleg kicsi! Csak ekkora az ily hatalmas Földhöz képest! Hm, rendben! Féltem, hogy olyan kortól ahol már nincs ismeretlen föld… De ha ez ilyen nagy, akkor minden rendben!”

Amilyen a külseje, Rider nevetése is olyan nagy és erős volt. Waver úgy érezte inkább szembenézne egy földrengéssel vagy egy tornádóval, semmint, hogy szembeszálljon egy ekkora emberrel.

„Jó, jó! Izgatott vagyok! … Kölyök, és mi hol vagyunk a térképen?”

Idegesen Waver rábökött Japánra a Távol-Keleten. Rider a csodálkozásának jelét adva fújt egyet.

„Hohó―h a föld túloldalán… Hm. Ez kitűnő. Így a feladatunk legalább egyértelmű.”

Zordan megsimogatva az állát, elégedetten bólintott.

„… Feladat?”

„Először nyugati irányból félig megkerüljük a világot. Az utunkba eső országokat elfoglaljuk és diadalmasan térünk vissza Makedóniába. Az országom minden lakosát meghívom a feltámadásom tiszteletére rendezett ünnepségre. Fufhuhu. Na, hogy tetszik?”

Egy pillanatra elképedve, Waver majd felrobbant dühében.

„Mi a fenéért jöttél ide! A Szent Grál Háború a Grál!”

Rider megunva Waver fenyegető hangnemét sóhajtott.

„Az csak a kezdet. Miért olyan fontos ez a ―”

És mintha Ridernek csak most jutott volna az eszébe.

„Tényleg a Grál ezt kellet volna először megbeszélnünk. Kölyök mit kezdenél a Grállal?”

Bár Waver nem tudta követni Rider mire is céloz, de valami megmagyarázhatatlan okból kirázta a hideg.

„… Miért váltasz témát? Miért kérded?”

„Meg akarok bizonyosodni róla. Ugyanis ha te is a világ meghódítására törekezel, akkor az ellenségemként kell, hogy kezeljelek, nem de? Nincs szükség két uralkodóra.”

Nagyon meggondolatlan volt a Szolga részéről, hogy ezt ilyen nyíltan és majdhogynem hátat fordítva a Mesterének és az Utasító Pecséteknek kimondta; Waver mégis megborzongott a hatalmas alak vakmerő kijelentésétől. A félelem megszállta és emiatt teljesen megfeledkezett a mester mivoltáról.

„E, ez baromság! A világ engem nem…”

Egész eddig őrjöngött, de ekkor Wavernek végre eszébe jutott, hogy meg kell őriznie a tekintélyét.

„A világ meghódítása ― Huh engem nem érdekelnek ilyen közönséges célok!”

„Hoh?”

Rider ábrázata teljesen megváltozott, és érdeklődve figyelte Wavert.

„Azt akarod mondani, hogy egy fiatalembernek lehet annál nagyobb törekvése, minthogy meghódítsa a világot? Ez érdekes. Mi lenne az.”

Waver a fogát szívva összeszedte minden bátorságát és gőgösen beszélni kezdett.

„Én… amire én vágyok az az igazság. Hogy megújítsam az Óra Toronyban lévő kollégáim gondolkodásmódját, azokét, akik soha nem ismerték el a tehetségemet ―”

De mielőtt befejezhette volna, valami meglökte Wavert.

Körülbelül ugyanekkor hallotta Rider mély ordítását „Ez semmi!”, de a lökés és az ordítás mind olyan erős volt, hogy Waver nem tudott különbséget tenni köztük.

Sőt, Rider valószínűleg csak annyira erőltette meg magát mintha csak egy szúnyogot ütne le; de már ez is túl sok volt egy ilyen érzékeny mágusnak, Waver megpördült és a földön összeesett.

„Kicsi! Ez szánalmas! Nevetséges! Ez minden, amiért az életedet kockáztatod a közelgő harcban? Te volnál a Mesterem? Ez tényleg szomorú!”

Mondta a csodálkozó mágusnak Rider, mintha nem volna hajlandó elfogadni azt. A hangjából nem érződött ki düh vagy idegesség csak egyszerű sajnálat.

„a―uh―”

Waver még soha nem szembesült ilyen őszinteséggel. Az igazság jobban bántotta Waver büszkeségét, mint a mellkasában lévő fájdalom.

Waver ajkai remegtek dühében, az arca kifehéredett, de Rider rá sem hederített.

„Azt akarod, hogy mások tiszteljenek, rendben… mondok én valamit kölyök, használd a Grál hatalmát, hogy 30 centit nőjj. Ha magasabb leszel, és a fentről látod a világot, igen, akkor te fogsz lenézni a többi emberre.

„Te… te… t”

Ez volt a legnagyobb megaláztatás a számára. Ez több volt, mint düh, Waver szédült mintha anémiában szenvedne az egész teste remegett.

Megbocsájthatatlan, ez egyszerűen megbocsájthatatlan.

Ez a nagy férfi nem más, mint egy Szolga, aki félelem nélkül utasította vissza Wavert. Még egy isten sem bocsátana meg egy ilyen sértést. Waver méltóságának ez ―

Waver jobb kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy a körme már a tenyerét is felsértették ― energia áramlott a kézfején lévő három pecsétbe.

’Az Utasító Pecsétek hatalmánál fogva ― a Grál törvényeinek védelmezője ― ez az ember, a Szolgám ―’

Rider… pontosan mit is csináljon?

Természetesen nem felejtette el, hogy miért is hagyta maga mögött az Óra Tornyot és miért jött Kelet e távoli vidékére.

Mindezt azért tett, hogy megszerezze a Grált. Ezért idézett meg egy Szolgát. Egy ilyen krízis akár többször is megeshet még közte és Szolgája között. A harmadik alkalom után ― pedig eltűnnek az Utasító Pecsétek. És ez a teljes vereségét jelentené, mint Mester.

Az nem lehet, hogy az első ilyen nézeteltérés már most van? Hiszen még egy óra sem telt el a megidézés óta.

Elszégyellve magát Waver lesütötte szemeit és mélyeket sóhajtott; majd nyugodtan végiggondolva a dolgokat megnyugtatta a szívében dúló indulatokat.

A türelmetlenség nem vezet sehova. Természetesen, Rider hangneme az megbocsájthatatlan; de a Szolga még nem szegült ellen a Mesterének és a parancsát sem tagadta meg.

Waver csak háromszor tudja megsuhogtatni a korbácsát ennek a vadállatnak. Nagy butaság volna, ha egy ilyen kis vakkantásra felhasználná.

Visszanyerve a nyugalmát, Waver végül felnézet. Rider még mindig a Mesterét becsmérelve ült a földön; jobban mondva teljesen megfeledkezve a Mestere létezéséről a z Atlaszt olvasgatta. Waver elkezdett az óriás hátának beszélni.

„Ha meg tudod szerezni a Grált, én nem fogok panaszkodni. Engem nem fog érdekelni mit csinálsz utána. Oda mész ahova akarsz Makedóniába vagy a Déli Sarkra.”

Fu―m. Rider csüggedten lélegzett ―vagy közömbösen, nem lehet megmondani.

„… Mindenesetre. Remélem tisztában vagy a fontossági sorrenddel, ugye? Komolyan fogod venni a Grál Háborút?”

„Ah, már értem, igen.”

Rider felemelte a tekintetét az atlaszból és morogva a válla fölött Waverre nézett.

„Az első dolgunk, hogy legyőzzünk 6 hőst ugye? Ez valóban nehéznek hangzik, de a Grál nélkül nem kezdhetek bele semmibe. Megnyugodhatsz. Megszerzem azt a kincset.”

„…”

A beszéde nyugodt és kiegyensúlyozott volt, de Wavert nem sikerült teljesen meggyőznie.

Természetesen a hősi lélek nem volt káprázat. Amennyire Waver Mesterként felfogta, a Szolgájának kiemelkedőek a képességei.

De a harcban, nem csak az adottságok számítanak. A Szent Grál nem egy olyan valami, amit pusztán az izmok erejével el lehet nyerni.

„Nagyon magabiztosnak tűnsz, de milyen esélyeket látsz a győzelemre?”

Ezzel a merész provokációval próbálta Waver kizökkenteni Ridert a nyugalmából. Mivel mester vagyok így megengedhetem magamnak a fölényeskedést; legalábbis ezt gondolta.

„Azt mondod látni, akarod az hatalmamat?”

Felpillantva, Rider nyugodt hangnemre váltót, ami Wavert bizonytalansággal töltötte el.

„Igen, így van. Ez nem kézenfekvő? Bizonyítékra van szükségem, hogy bízhatok benned.”

Nevetve, a nagydarab szolga előhúzta a kardját az övén lévő hüvelyből. A kard egy értékes gyönyörűen megmunkált darab volt, de nem úgy tűnt mintha elegendő prana lenne benne, hogy egy Nemes Káprázat volna. De mégis, amint Rider előhúzta a kardot Waver beleborzongott a félelmetes légkörbe. Csak nem gondolja komolyan, hogy megöl a nagy szám miatt… ?

Rider észre sem véve a Mestere reszketését, felemelte a csupasz kardot a feje fölé.

„E csapással, én, Iskander, a Hódítók Királya, érvényt szerzek fensőbbségemnek!”

Hangosan felkiáltott az üres égboltnak, majd vadul suhintott egyet a kardjával.

És ekkor egy hatalmas robaj hallatszott és remegés rázta meg a folyópartot mintha mennydörögne.

A gyomra is beleremegett, Waver elveztette az egyensúlyát és másodszor is elterült a földön. Pedig Rider pengéje csak a levegőt szelte ketté, de akkor mégis mit vágott―
Waver látta, ahogy az üres tér, mint egy száj szétnyílik és egy abszurd dolog jelent meg.

Ekkor Waver megértette, hogy mi is egy Szolga.

A hősökről szóló legendákban, nem csak maguk a hősök szerepelnek, a különféle anekdotákban a vértjük a fegyvereik is meg van említve; ezek mind a létezésük „szimbólumai”. Ezek a „szimbólumok” a Szolga legnagyobb misztikuma a hősi lelkek végső ütőkártyája, ez a hősi lélek megtestesítője. Ezeket a halálos eszközöket egyszerűen csak „Nemes Káprázatna” nevezzük.

Kétség sem férhet hozzá. Az a valami, ami válaszolt Rider parancsának és megjelent az üres égbolton az a Nemes Káprázata. Waver érezte; ebben a dologban őrületesen sok mágikus energia összpontosul. Ez a csoda felülmúlja magát az emberiséget és a mágiát is.

„Áldozat Zeusznak Gordias királyától… Így tettem szert rá. És valószínűleg ez az oka, hogy a Rider kasztba kerültem.”

Rider széles mosollyal állt a szerkezet előtt, cseppet sem leplezve büszkeségét; ez annak a bizonyítéka, hogy gyakran használta és hitt az erejében.

„Ez csak a kezdet. A legnagyobb becsben tartott Nemes Káprázatom az valami teljesen más. Ha eljön az idő, megmutatom. Vagyis, ha találok egy méltó ellenfelet.”

Waver elámult, és új színben kezdte látni Ridert. Pontosan azért mivel egy mágus, megértette az elölte lévő Nemes Káprázat pusztító erejét. Összehasonlítva egy modern fegyverrel az ereje egy stratégiai bombázóéval vetekedne. Ha elszabadulna, nem egész egy óra alatt képes lenne felperzselni a Shinto negyedet.

Kétség sem férhet hozzá. Rider a legerősebb szolga, pont amire Waver vágyott. Az ereje már most meghaladta Waver legmerészebb képzeletét. Ha van olyan ellenfél, akit ez az ember nem tud legyőzni, az olyas valaki lehet, akit még az istenek sem képesek megbüntetni.

„Hé kölyök, mire föl ez a riadt tekintet, még nem is csináltam semmit.”

Rider csalárd hangon szólt a földön lévő Mesteréhez.

„Ha, annyira gyorsan meg akarod szerezni a Grált, akkor gyorsan kutassunk fel egy vagy két hőst. Azonnal eltaposom őket. …Addig is, tovább nézegetem az atlaszt, hogy elüssem az időt, ugye nincs kifogásod ez ellen?”

Waver elfehéredett, majd lassan bólintott.

Profil Képtár

Lehet észrevételeket írni ide a lefordított szövegekhez?

Profil Képtár

Igen, várjuk az építő jellegű kritikákat