Téma: Versek és Történetek
|
|
Láng,
Vérnél vörösebb alkonyban Ég el most az arcom. Ráng, Minden képnél fellobban, Hogy az ég lényébe folyhasson. Hé, mondd, hogy van másik út, Hogy megérthessem, Hogy van másik nap, S nem ma leszek még abszolút. Védsz, Változatlan súgod fülembe a változót, De minden szóban, minden érintésben Ottvan ugyanaz. Egy eltévedt csillag, Mi visszazuhan a földbe és elfogyaszt, S egy másik nap, Kitör a földből, majd Napokat fakaszt. Rájövünk-e valaha, Hogy a főnix szakadatlan feltámad, Vagy csak úszunk tovább vakon...csendben? Osztható atomjaim szikrájában Elérem a béke örök hullámait, S ott ringok ragyogó karjaiban Védve örök és önzetlen álmait, Ami mindenkié, de sose volt az enyém. Hé, mondd, hogy van másik út, Hogy megérthessem, Hogy van másik nap, S nem ma leszek még abszolút. Hé, nyisd ki a szíved és ne félj, Nincs változás, mi elhamvasztaná Az egyetlen változatlan törvényt, A természet önzetlen szeretetét, A főnix örökös ébredését. //főnix ébredése |
|
2009.04.18 23:41 00 / | |
|
|
Ki innen,ebből a testből,
Mágnesed a végzetem, Befele vérzik éhségem. Ki innen, a szél Dadogva regél a jövőről, De én jövök színes szépségem, Veled sikerül a maszkokat letépnem. Nem volt szárny rajtam ép, És vérem végre befele hányom. A szívem most mindent széttép, Mi betámadja gyönyörű imádóm. Ki innen, ebből a testből, Kimozgatsz, pedig kezet se adtál, Fent és lent, vérrel tele a tál. Ki innen, a fény Többet nem rekedhet benn, S megsúgja, hogy a démon, aki Kitörni készül, nem ő lakik lent. Feküdj mellém, mondd, hogy te is éhes vagy. Bújj ide, had bújjon beléd az imádó vad, S vágyaim, mivel őket jogosan elraboltad. Ki innen, már költözik is beléd, És ha keresed a démonnak lakát, Szívemben megtalálod helyette Önmagad arcát. //feküdj mellém |
|
2009.06.12 14:06 / utoljára módosítva: 2009.06.13 2:05 00 / | |
|
|
Magyar órán
Itt a magyar óra, itt van újra. Pad fölé görnyedt diák akarja, Vagy legalábbis szeretné, Ha a tanár haza engedné. De nincs menekvés, se kibúvó! Aki nem jött ma, annak jó! Mert eljött az igazság órája, Előttünk a felmérő lapja. Lélegzetet vesz egy nagyot, Lebirkózza a feladatot. Jaj, az óra mutatója halad, De a feladat marad. Nem oldódik meg magától, Hát neki esik a bátor. Még egy szót, még egy szót és vége, Meghallja a csengőszót végre. |
|
2009.06.12 20:38 00 / | |
|
|
Nézem a képernyőt, a szemeim falnak,
S a hangyák végtelen sokaságában Hírtelen, váratlan mosolyok villannak. Volt, hogy nem volt kedvem felkelni, Felhúzni a cipőt, egy lépést megtenni. Rózsaszín folyadékot akartam inni És újra veled édeseket álmodni. És a képernyő vadul ordít, nem hiszem, Elbír még egy szívet, ami nem ismeri Már a cellákat - A szívek már közel és ez felszabadít. A fejem lecsavarodott a csípőmbe, Kígyók mondtak áldást a nyelvemre, A szívem csak rügy, s nem báb, Utazik a végtelenbe. Nézem a képernyőt háttal a falnak, Érzem a nevetésük, ahogy mögöttem És belém, ahogy belőlem szabadulnak. Egy kicsi fa, amit félretettem, ami csemete, A gyógyszerem örökké arra az egyetlen esetre, Ha a folyamat továbbmegy és a képernyő eltemet Téged, engem és minket, egy buborékban éltünk És a fejem becsavarodott a gerincembe. A képernyő minden szeme a falnak, Nézd, hogy áramlanak a hangyák, Te nem látod, de szembe az ujjamnak. A kicsi fát lesz még idő elültetnem, Hisz amióta az eszem tudom, azt éltetem. Amióta a fejem beért a gerincembe, És szívem lett szemed, a facsemete. A képernyő hangyái ömlenek, a köztes képek Többet nem jönnek, mert semmivé szétesnek. Ez a rózsaszín folyadékod, mi annyira hiányzott, És a létezés ízéért, az örök útért kiáltott. //esszensz |
|
2009.06.13 0:58 00 / | |
|
|
Ha én gazdag lennék...
Ha én gazdag lennék, Mercedessel járnék, Villában laknék, Finom ruhákban járnék ! A villa szobái lennének a legszebbek ! Egyesek fabútorosak, mások halvány kékek. Hogy milyenek lennének a szobák? Gyerünk nézzük meg hát ! Anyám szobája lesz a legszebb, Halvány sárga, arany díszes ! Apámé sem lesz az kutya, Tölgyből lesz a bútor abba ! Gabi szobája olyan lesz, Amit akar beletesz. Már itthon sem csupasz a fal, Tele van képei tucatjával. Ha az én szobámba belépnek, Őket poszterek sora lepi meg. Sárkánygyíkok íjesztgetnek, Lovak, macskák melengetnek ! 2006.03.23. |
|
2009.06.13 13:04 00 / | |
|
|
Új nap, eljött egy újabb reggel,
Talán újra kinyithatom szememet. Nézlek téged, nézel engem Újra és újra, S azon fantáziálunk, Lehet-e ellenállni a Napnak, Amikor ösztöneink így hajtanak. Vagy csak baleset által adom magam Hozzád? Nem lehet, amikor a lelkünk lett a Hazánk. Van, hogy a fagy a földje a lángnak, És az ösztönök a lángnak ellent nem állnak. Újra és újra megpróbáltuk elfeledni, Amit nem lehet, A melódiát, amin ajkunk újra és újra Felnevet. Azt hittük baleset által fónódnak köztünk A harmóniák, De a megtapasztalások, s nem az emlékek vezetnek hozzád. Új nap jött el, egy újabb reggel És kinyíltak a szemek, Amíg megpillantottuk egymást. //melódiák |
|
2009.06.13 13:11 00 / | |
|
|
rosszul vagyok érzem
de valamiért semmi soha semmi nem ér véget hol fényes hol sötét az ég vajon hol , hol lehetek én megőrít a semmi de úgy érzem kezdek megnyugodni a gyűlölet tetvei rágják lelkem a változás illatát keresem minden dögszagu lehelletben de végét érzem már ennek, újjá leszem............. (idáig sem volt kérdés de kijelentem nem vagyok tehetséges, nem kéne rímeket írnom lehetséges) |
|
2009.06.19 21:49 00 / | |
|
|
Manapság kis hazánkban szomorúan tapasztalom, hogy sajnos kevesen szeretnek olvasni.Nekem egyik célom, hogy a jövőben (közeljövőben remélhetőleg) írói pályámat végre sikerüljön beindítani. Könnyed és szórakoztató stílusban írok olvasóim szerint és az ő véleményük alapján szerintem biztosíthatom, hogy nem száraz, unalmas novella (vagy mára már inkább kisregény) akad azok keze közé akik hajlandóak tornáztatni a szemüket és fantáziájukat ^_^
A történeteim az érdeklők számára elérhetőek a blogomon, Moe Land (korábban a hentaimoemoe.blog.hu oldalon is kikerültek, noha csak egyikük tartalmaz felnőtt tartalmat). Általában heti rendszerességgel érkeznek a fejezetek pdf formátumban. Pár cím és kedvcsináló: Corty írta: Fujiwara Hiyori és Fujiwara Tomohisa testvérek. A bátyj, Tomohisa, mindig is gondoskodó volt húgával szemben ami lassan érzelmeket váltott ki Hiyoriban ami nem álltak meg a testvéri szeretetnél... túllépte a szeretet és szerelem közti határt. A tiltott érzéseket hiába próbálta elnyomni... nem tudta. Vajon mi lesz a sorsa...? Elérheti a boldogságot...? Vagy megpróbáltatások sora fogja kísérni életét...?Ez a történetem már befejezett, 16 fejezetből áll + 4 extra. Ezt kizárólag 18 éven felülieknek készült. Corty írta: A Galaxisunk hatalmas és noha az azt benépesítő lények úgy hiszik az uralmuk alá vonták, tévednek. Létezik egy létforma, mely felettük áll, minden értelemben. Ők nem a halandókkal foglakoznak, hanem a mindenséget átszövő Lényeggel. Fenttartják a Csillagok egyensúlyát. Így volt ez mindaddig... míg az egyikőjük, 025, másképp nem gondolta... vajon a "lázadása" milyen következményeket von maga után...? Milyen sors vár nem csak a halandókra... hanem magára az univerzumra is?Jelenleg futó Sci-Fi történetem és per pillanatban a legnépszerűbb olvasóim körében. Corty írta: Elhaló, halk sikolyok, a tűz ropogása, ahogy a hideg és sötét éjszakába fényt hozva emésztették fel villámgyorsan a falu házait és azok egykori lakóit… az utcákon testek hevertek mindenhol, idősek és fiatalok, nők és gyermekek, kiknek vére lassan csordogált a lángok fényében gyengén megvilágított havon. Mindeközben a falu közepén, az egykori kis szentély kapujában, sejtelmes árnyak mozgolódtak. Ahogy a tűz emésztő lángjai elérték, percek alatt lángra gyújtva azt, fény borult az ott álló két „párra”. A lángok játékában megvilágított alakok lassan kivehetőkké váltak, egy fiatal fiú és lány volt az. De… de valami mégis félelmetesen hatott bennük… ahogy a haldokló lángok behatoltak a szentélybe elérve az olajos hordókat, azok ismét életre keltették és az új, éles fényében tisztán láthatta mindenki mitől is keltettek bizarr érzést a szentély előtt állók. A lány finoman eldőlve a fiú karjainak tartásában, fejét hátra hajtva, csukott szemekkel nyögött halkan míg… míg a fiú ajkai a lány nyakát csókolták. Valójában azonban nem csók volt ez… éles és hegyes szemfogai mélyen a lány selymes nyakának ütőereibe mélyedtek és élvezettel szívták ki az életet adó édes és gyönyört keltő vért. Egy apró csepp folyt végig a mámorban úszó lány nyakán, de ezt csak azok láthatták, akik közelebb merészkedtek… de ilyen nem volt a faluban… már nem… már nem volt ott senki és semmi, ami élő lett volna, egyedül a lángok fényjátéka keltette a mozgás érzékét. Nemsokára a leégett szentély előtt is már csak az ifjú fiú állt, ajkáról vér csöpögött, míg az előbb még gyengéden nyögdécselő lány is holtan feküdt a lábainál. Ekkorra már csak a hold vetett gyengéd, ezüstös fényt az egykori falucskára ahonnan az egyetlen megmaradt árny is lassan távozott a hó visszhangos ropogásával a lábai alatt...Szintén egy jelenleg futó történetem, az előzetesből kiérezhető az írói stílusom =) Corty írta: A koromfekete sötétség betöltötte a nyirkos szoba minden zugát. Már ha az a bizonyos helység szobának volt nevezhető. Nem látszottak a falai, így az sem volt meghatározható, hogy vajon akkora-e mint egy hálószoba vagy akár stadion méretű-e. Olyan volt, mintha az örök sötétség birodalma lenne, de ez az érzés hamar szertefoszlott. Egy éles fény gyúlt a feketeség közepén, majd hirtelen még egy. Noha erősek voltak, mégis aprók, nem világították be teljesen a „szobát”, csupán maguk köré hoztak világosságot… Gyertyák voltak egy egyszerű fafaragású asztalon. Díszesen kivésett, fehér gyertyák, melyek lángja természetellenes hevességgel lobogott. Köztük pedig ott hevert… egy homokóra. Aranyozott tartói élénken csillogtak, míg kristálytiszta üvegjében kék por hullott lassan alá… és már nem sok volt belőle hátra… az utolsó szemcsék is közeledtek elkerülhetetlen sorsukhoz, hogy alázuhanjanak.- Lejár az idő – törte meg a csendet egy mély, öblös férfihang és egy csuklyás árny ált az asztalnál - A védelmünk nem tarthat ki itt sem örökké. – felelt egy elegáns női hang, kinek gazdája szintén homályba burkolódzott. - Az emberiség ugyanarra a sorsa jut majd, mint oly sokan előttük – így egy harmadik, idős férfihang - A világok közti határ elmosódik ismét és elvesznek. Új gyermekeket kell keresnünk megint. – hallatszott a negyedik, ismét női hang. - Nem… - zengett kimagaslóan az ötödik és egyben utolsó hang, kinek gazdája az asztalra tette kezeit, melyek gyíkszerű karmokban végződtek – az Őrzőik mások, mint az előzőké… ez a faj… még nem veszett el. Ált. hetente rakok ki új fejezetet 8-10 oldal terjedelemben (A4) Ha valakinek sikerült felkeltenem az érdeklődését látogassa meg akkor a blogomat és letöltheti a fejezeteket. Mind ott, mind itt, mind esetleg privát üzenetben szívesen fogadok bármilyen véleményt. Az olvasás pedig nem bánt és hátha sikerül megszerettetnem pár olvasóval a stílusom és új olvasót-barátot szerezhetek =) áthelyezve /mod/ |
|
2009.10.02 22:22 / utoljára módosítva: 2009.10.02 22:34 00 / | |
Offline
|
|
Üdv mindenkinek!
Na ezt most csak azért merem közzétenni, mert tudom hogy nem olvassák túl sokan ezt a topikot. Kezdő vagyok még nagyon, de nem is vágyom irodalmi pályára. Ja még annyit hogy van egy rakás versem amit a Berserk c. anime ihletett, ha gondoljátok azokat is bemásolom (bár az oldalamon is fent vannak.) Gondolatban Gondolatban megérintek valakit, Megkérdezném hogy kér e valamit. Elmondanám mi bánt s meghallgatna, Fél szavakból is tudnám mi a vágya. Belém lát s érzi lelkem ürességét, Míg tekintetem rá szegezi fényét. De a gondolat csak gondolat marad, Elszáll, s csak az üresség marad. Hiú ábránd Gyermekkoromban volt egy álmom, Ha felnövök majd valóra váltom. Felnőttem de álmom nem találom Hol lehet a cél s milyen áron? Eképpen gondolkodtam s rájöttem, Hogy hiú ábrándokat kergettem. A magány börtönében Egy börtön sötét falai közt élek, Nem segít már rajtam semmilyen ének. Mikor kerültem ide és hogyan? Talán én zártam be magam? Rab vagyok a saját cellámban, S a kulcsot valahol elzártam. Hol lehet a kulcs? - kérdezem magamtól, Mert lassan bekattanok e magánytól. Egy hang jár örökké a fejemben, Mely azt ismétli ne add fel. |
|
2009.10.05 15:34 / utoljára módosítva: 2009.10.05 15:42 00 / | |
|
|
Olvassátok, és kommentáljátok történetemet, melynek címe:
Ne félj 1. fejezet A lemenő nap sugarai hosszú árnyékokat vetettek az íróasztalomon álló tárgyakra. Az óra 16:41-t ütött. November vége van, a napok egyre rövidebbek, egyre korábban sötétedik. A kilencedik emeleti rendelőmből szinte akadály nélkül rá lehet látni a napra. Egy kicsit be is kellett húznom a függönyöket, különben teljesen elvakítana minket, de ez se ért sokat. Természetesen behúzhattam volna teljesen a sötétítőket, de akkor teljes homály lenne a szobában, és fel kéne kapcsolnom a lámpákat. Ezt talán még el tudnám viselni, de ezekben a téli napokban örültem minden percnyi napfénynek. Észrevétlenül visszafordultam a bőrfotelemben, a másik fotelben ülő alak felé. Alan Johnson. A betegem. Vagyis páciensem, ezt a szót jobban szeretik, a fene se tudja miért. Alacsony, enyhén köpcös, kopaszodó, szemüveges figura. Krémszínű vászonnadrágot, és kék-fehér csíkos inget viselt. A tipikus szürke kisegér, akin nincs semmi jellegzetes ismertetőjegy. Az ember fel se figyelne rá, amíg le nem ülne vele szembe és hangosan rá nem ordítana. Már lassan egy órája hallgattam a szokásos nyavalygást, és sok évnyi praxisom ellenére még mindig nehezen viseltem. Próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy a tőlem jobbra lévő ablakon át betűző nap ne vakítson el. Ez persze úgy nem sikerülhetett, ha nem akartam elfordulni teljesen Mr. Johnsontól. Ami azt illeti engem nem zavart volna, de nem azért fizetnek, hogy háttal a páciensnek ülve malmozzak. A tekintetem a Mr. Johnson mögötti diplomára tévedt. Bekeretezve lógott a falon, rajta hirdetve, hogy Alex Clark letette az orvosi diplomát. Egész pontosan a pszichológus diplomát. Igen, ez én lennék, de nem csak egy átlagos pszicológus, a város egyik legjobb pszichológusa. A fóbiák a specialitásaim. Mr. Johnson több fóbiában is szenved, ezek közé sorolható az araknofóbia, azaz a pókoktól való félelem, az ailurofóbia, vagyis a macskáktól való félelem, az airoptofóbia, azaz a denevérektől való rettegés, és még sokáig folytathatnánk a sort. Tulajdonképpen könnyebb volt olyat találni, amitől Mr. Johnson nem félt. A diploma mellett állt a szinte egész falat beborító könyvespolc. A polcokon végig lexikonok, szótárak, tudományos folyóiratok, és más, az orvosi szakmához elengedhetetlen irományok sorakoztak. A legtöbbe bele se lapoztam, és nem is volt a közeljövőben szándékomban, de be kell ismernem, jól illett a rendelő hangulatához. A parkettán, tarka, csupa meleg színnel díszített szőnyeg feküdt. A falakon faborítás, és néhány megnyugtató, fákat, köveket, és vizet ábrázoló kép. Én szívesebben raktam volna ki hegyeket, vízeséseket, és szakadékokat ábrázoló képeket, de azoktól jó néhány betegem sikítva rohanna ki (volt már rá példa). Még így is volt olyan, akitől el kellett dugnom a vizet ábrázoló képem. A méretes ablakom előtt állt az íróasztalom, rajta iratok, egy fénykép a kutyámról (természetesen úgy fordítva, hogy a páciensek ne lássák meg, még a végén ezt a képet is a fiókom mélyére süllyeszthetném), egy óra, és néhány további mütyür. Szembe vele két bőrfotel, amiben éppen ültünk. Én szívesebben ültem az íróasztal mögötti kényelmesebb fotelben, de a páciensek jobban szeretik ha közelséget sugárzok. Néha megőrjít ez a sok kompromisszum, de hát ezért fizetnek. Ezért is. Újra megpróbáltam óvatosan rápillantani az íróasztali órára. Nevezhetnének türelmetlennek is, de higgyék el, maguk se bírnák sokáig hallgatni Mr. Johnson nyavalygását. Nekem muszáj, ebből élek. Mivel szembe tűzött a nap, ezért hunyorítanom kellett, hogy megláthassam az órát. 16 óra 44 perc. Az idő vaslábakon cammog, ahogy mondani szokták. Hát szerintem nem hogy cammog, hanem meg se mozdul. Ugyancsak óvatosan visszafordultam, és rápillantottam a folyamatosan beszélő Mr. Johnsonra. Nem vett észre semmit türelmetlenségemből, ahhoz túlságosan is bele volt merülve beszámolója előadásába. Ha már a beszámolónál tartunk, sikerült megint lemaradnom benne. Próbáltam összpontosítani, de mielőtt újra képben lehettem volna, Mr. Johnson felém fordította eddig lesütött szemét, és nekem szegezte a kérdést: - Ugye Ön is egyetért velem, dr. Clark? Jól tettem? Most vajon milyen választ vár tőlem?, tűnődtem. De tapasztaltabb voltam én annál, mintsem kétségbeessek. - Természetesen, Mr. Johnson, helyesen cselekedett. - Nos, azt nem tudom, hogy Mr. Johnson helyes cselekedett-e, de nem mondhattam, hogy: elnézést, de elbambultam az utóbbi 2 percben, és lövésem sincs, hogy miről beszél. Így legalább azt hiszi helyesen cselekedett, és nem fogja frusztrálni magát. - Tudtam, hogy egyet fog érteni velem! - felelte Mr. Johnson sugárzó arccal. Egy sugárzó arc még mindig jobb, mint egy kétségbeesett. Ezúttal minden óvatosságot mellőzve odafordultam, az íróasztalomon álló digitális órához, és leolvastam a számlapjáról, hogy már 16:45 van. Halleluja! - Mr. Johnson, azt hiszem elérkeztünk a terápia végső szakaszához - mondtam, teljesen közömbös hanggal. - Oh, már ennyi az idő?... - sóhajtott szórakozottan – Nem beszélgethetnénk még? - kérdezte szinte esdekelve. - Nem, sajnálom Mr. Johnson, ezt már ezerszer megbeszéltük. Akkor szerintem vágjunk is bele! Meglátja, menni fog. Jajj, Mr. Johnson ne nézzen így rám! A múltkor is sikerült, nem? - De...azt hiszem... - felelte tétován. - Azt hiszi? Ez badarság! Természetes, hogy sikerült, épp maga mondta! - De lehet, hogy tévedtem! - Mr. Johnson, ahhoz , hogy segítsek, szükségem van magára is, ezt Ön is jól tudja. Tudom, tudom, csak... - látszott rajta, hogy minden ízében retteg az előtte álló eseményektől. - Ugyan, meglátja sikerülni fog, Alan. - kacsintottam rá, mosolygós arccal. Csak a legszükségesebb esetekben hívtam Alannek, ez általában beválik, és elszánja magát. - Rendben...De megígéri, hogy amint nem birom tovább, abbahagyjuk? Megígéri??? - sipákolt kétségbeesve. - Természetesen, ahogy mindig. Bírni fogja, meglátja - játszottam le már századszorra a szokásos válaszokat a szokásos kérdésekre, de figyeltem, hogy arcomon ne tükröződjön az unottság. És ez minden jel szerint bevált. - Ha maga mondja doktor...- felelte bizonytalanul. - Persze, hogy én mondom! Doktor vagyok, ahogy Ön is mondta, és mi mindig tudjuk az ilyesmit! De most csukja be a szemét! Ürítse ki az elméjét. Feledkezzen meg a nap történéseiről, és feledkezzen meg arról, hogy itt ül velem szemben. Mélyen szívja be a levegőt, majd lassan fújja ki. Beszív... kifúj - kezdtem a szokásos szöveggel. Előredőltem a fotelben, és a térdemre támaszkodtam. A légzése nyugodt, egyenletes volt. Eddig minden rendben. - Képzelje el, hogy épp kilép a sarki bolt ajtaján, ahol épp a napi bevásárlást végezte, és most egy szatyorral a kezében tart hazafelé. A járdán megpillant egy kóbor macskát, ami épp az egyik sikátor szemeteséből mászott ki. A bundája fekete és mocskos. Megáll a járda közepén és szétnéz. Meglátja magát, és elindul az irányába. A visszafele utat elzárja egy tolató kocsi, az úton túl nagy a forgalom, így nem tud átmenni. Egyetlen út van. Előre. - figyeltem Mr. Johnsont, ahogy légzése felgyorsul, kezei megmarkolják a fotel karfáját és szorítani kezdik, úgy, hogy a kézfeje egészen elfehéredik. Az arcán izzadtságcseppek csillogtak, amiken átsütött a lemenő nap. Itt az idő. Én is lehunytam a szemeimet. Először egy hűvös szellőt érzel, lágyan, majd egyre élesebben, ahogy beljebb hatolsz. Aztán megpillantod a dögöket. Olajos, sötét polipok, undorító lények, mondhatom. Csápjaikkal egyre csak szorítják, nyúzzák a fényt, melyet körülzsonganak. Elszívják tőle a melegséget, és hűvös, fagyos szellővé alakítják, amiben a fény is csak reszket. Gyakran teljesen elfedik, és csak néhány sugár jut át a csápok között. Aztán gyengéden megcirógatod őket, mintha aranyos kismacskák lennének. Aranyos, sötét, csápos cicák. Érzed őket, ahogy hozzájuk érsz. A csápok a te szívedbe is eljutnak, a szellő felborzolja a hátadon a szőrt, és minden végtagod megreszket. Kezdetben. Aztán valamennyire megszokod. De sose teljesen. És egyre jobban meg tudod különböztetni őket. Minden szellő más. Mind hideg, fagyos, de másként. Van, amelyiktől a víz legmélyén találod magad, a fulladással küszködve. Van, amelyik a levegőbe repít, hogy aztán ledobjon, és egyre csak zuhanj, és zuhanj, amíg a földre érve szét nem lapulsz. És van olyan is, amelyik ugyan hűvös, és reszketsz tőle, de a forróság élve eléget. - Mr. Johnson, tudja mit kell tennie. Menjen el a macska mellett. Ez megtette a hatását. Az egyik dög mozgolódni, felszíne kavarogni kezdett. - Nem megy, nem vagyok rá képes! - nyüszített Mr. Johnson. Persze hazudhatott is volna, hogy azt mondja, elképzelte, ahogy elmegy mellette, de azt rögtön kiszúrtam volna, ahogy az az első alkalommal is volt. Tudtam, hogy nem fog neki menni, de egy próbát megért. - Dehogynem, menni fog, csak koncentráljon! Csápjaival vadul tekergett, szorította a fényt, ami alig látszott ki a rengeteg lény alól. Meg se kellett érintenem, tudtam, hogy ő kell. Megragadtam az egyik csápját, egy határozott mozdulattal letéptem, majd hagytam szétfoszlani a karjaim között. Volt, nincs, mint amikor a horrorfilmekben a vámpírt napfény éri. Csak ez gyorsabb, és kevesebb hamu marad utána. A polip még rándult néhányat, aztán visszatért a dolgához, történetesen ahhoz, hogy megkeserítse Mr. Johnson életét. Mr. Johnsonból megkönnyebbült sóhaj tört ki, amikor kinyitotta a szemét. Akkorra természetesen már nekem is nyitva volt a szemem. Képzelje doktor, sikerült! - nyögte a győzelemtől megrészegülten Mr. Johnson. - Elmentem mellette! Sikerült! - Gratulálok, Alan! Megmondtam, hogy sikerülni fog - feleltem mosolyogva. Még ha kicsit be is kellett segítenem, tettem hozzá magamban. - Köszönöm, doktor! Maga egyszerűen fantasztikus! Megint sikerült! Nem tudom hogyan csinálja, de köszönöm! Ismét. - Nincs mit, ez a munkám. Akkor a jövőhéten újból? - Természetesen. - A részleteket beszélje meg a titkárnőmmel. És ha most megbocsájt... - Oh, persze, természetes - felelte még mindig vidáman, majd kicsit megilletődve megigazította az öltözékét. - Akkor a jövőhéten, doktor! Viszlát! - Viszlát! - köszöntünk egymásnak felállva a fotelekből. Amikor végre elment leroskadtam az íróasztal mögé, és kitekintettem az ablakon. A nap lassan teljesen leszállt. Az épületek természetesen egy nagy darabot eltakartak belőle, de még így is érezni lehetett, hogy hamarosan leszáll az éj. Felvettem az asztalnak döntött aktatáskámat, és az asztalra fektettem. Egész nap ki se nyitottam, persze nem is volt rá szükség. Csak formaság, akár a könyvespolc. Megtéveszti a kíváncsiskodókat, és elrejti a lényeget. Segítek legyőzni az emberek félelmeit. A kollégák nem értik, hogy csinálhatott egy orvostanhallgató, aki alig ment át a vizsgákon, ekkora karriert. Azt hiszem, egy kicsit nagyobb előnnyel indulok, mint a többi pszichológus. De ez nem számít, és nem is szabad megtudnia senkinek. Úgyse hinné el senki, nem igaz? Egy ember aki, szó szerint eloszlatja a félelmeket. |
|
2009.11.09 20:54 00 / |