91 éves korában, egy tokiói kórházban tüdőgyulladásban meghalt Hiroo Onoda, a második világháború veteránja. Hiroo arról vált híressé, hogy még Japán kapitulációja után is folytatta a háborút. Harminc éven át bujkált a Fülöp-szigetek dzsungeleiben, és folytatta a harcot. Nem hitte el, hogy vége a háborúnak.
1944 decemberében a Fülöp-szigetek Lubang nevű szigetére vezényelték, ahol 250 katonával kellett megszerveznie a védelmet. Mivel tudta, hogy egy nyílt küzdelemben nem lenne esélye, fegyverraktárakat létesített a hegyekben, és szétszórta a katonáit a dzsungelben. A harcokban azonban nagy részük odaveszett, míg ők csupán kis veszteségeket okoztak az amerikaiaknak.
Maradék erői azonban nem értesültek a két Japánra dobott atombombáról, és az ezeket követő kapitulációról, így folytatták a harcot a hegyekben, és csak élelmet lopni merészkedtek le a völgyekbe. Az amerikai légierő hamarosan röplapokat dobott le, és ezt követte egy japán tiszt felhívása megafonon keresztül, amelynek hatására a 40 fős egység többsége letette a fegyvert.
1946 áprilisában már csupán Onoda és három embere folytatta tovább a rejtőzködést. Onoda úgy érvelt, hogy a röplapok, és a háború végéről szóló hírek csupán az ellenség megtévesztései, amik arra irányulnak, hogy akkor árulja el hazáját, amikor annak legnagyobb szüksége van rá. Ugyanis a röplapokon szereplő japán szöveg tele volt hibákkal. Bár olvasott újságcikkeket az új japán kormányzatról, úgy gondolta, ez csupán egy amerikai bábkormány, ő pedig hasonló helyzetbe került, mint Charles de Gaulle a Vichy-kormánnyal. Az elkövetkező harminc évben nem tudta, tart-e még a háború, ám továbbra is kitartott, mivel el akarta kerülni a hadifogságba esés szégyenét.
1949-ben egyik embere, egy Akacu nevű kalapkészítő lemerészkedett a hegyekből, és megadta magát, így a csapat három főre zsugorodott. 1954-ben másik társa, Simada meghalt a helyi biztonsági erőkkel vívott tűzharcban, így már csupán Onoda és Kozuka tartott ki. Tokió és Manila tíz éven át hiába kereste őket. 1959-ben felhagytak a kutatással, mert azt hitték, a katonák már meghaltak. Kozukát végül 1972-ben lőtték le a biztonsági erők, mikor a kétfős osztag újabb támadást indított, így Onoda egyedül maradt a hegyekben. Mivel utolsó társát is elvesztette, elég hamar kilátástalanná vált a helyzete, és egyre erőszakosabb lett. A japán kormány ekkor egy kutatócsoporttal a katona egyik családtagját is a Fülöp-szigeteki őserdőbe küldte, hogy rábeszélje Onodát a megadásra. Az alhadnagy neki sem hitte el, hogy már vége a háborúnak.
1974. február 20-án végül egy Szuzuki Norio nevű egyetemista talált rá, aki az ő felkutatására indult, és akit Onoda először agyon akart lőni, de igen hamar összebarátkoztak. Onoda azonban kijelentette, hogy nem hajlandó addig letenni a fegyvert, amíg erre parancsot nem kap egyik felettesétől. Miután Norio hazatért, közölte ezt a japán hatóságokkal, akik megkeresték Onoda régi felettesét, Tanigucsi őrnagyot, és a szigetre küldték. Itt az akkor már nem létező japán hadsereg egyenruhájában közölte Onodával, hogy a háború véget ért, és felolvasta neki a megadásra szólító parancsot, mire Onoda elsírta magát, majd 1974. március 9-én letette a fegyvert. Még több mint 500 tölténye és sok kézigránátja is volt, mikor lejött a hegyekből. Hegyi tartózkodása alatt a helyiek szerint mintegy 50 embert ölt meg, ám Onoda tagadta azt, hogy ennyivel végzett volna. Elmondása szerint a falusiak minden rosszat rá fogtak, így jöhetett ki ez a szám. Mindenesetre Ferdinand Marcos, a Fülöp-szigetek elnöke Tokió kérésére kegyelemben részesítette az elkövetett cselekményeiért.
Onoda esete nem egyedülálló. Jóval a japán kapituláció után néhány tucat japán katona tovább folytatta a harcot több ázsiai országban, mert nem hitték el a japán vereséget. Közülük viszont Onoda volt az egyik legkitartóbb, és ő lett a leghíresebb. Miután 1974-ben hazatért, azt mondta, hogy a harminc évig tartó dzsungelharc során csak arra gondolt, hogy végrehajtsa a parancsot.
Egy ideig Brazíliában élt, a bátyja után ment oda egy farmra, de amikor 1980-ban arról értesült, hogy szüleit megölték egy baseballütővel, úgy döntött, visszamegy Japánba és egy olyan kiképzőiskolát nyitott, ahol túlélési technikákra oktatott gyerekeket. Megtanította a gyerekeknek, miként legyenek erősek, és győzzék le a nehézségeket. Onoda a háborúja után több könyvet is írt. Az elmúlt években beszédeket tartott, tavaly októberben is megjelent egy könyve.
Egy katona története
Hiroo Onoda 1974. március 11-én végre elhagyja a Fülöp-szigeteki dzsungelt
Maradék erői azonban nem értesültek a két Japánra dobott atombombáról, és az ezeket követő kapitulációról, így folytatták a harcot a hegyekben, és csak élelmet lopni merészkedtek le a völgyekbe. Az amerikai légierő hamarosan röplapokat dobott le, és ezt követte egy japán tiszt felhívása megafonon keresztül, amelynek hatására a 40 fős egység többsége letette a fegyvert.
Onada átadta kardját és tisztelegve távozik
1949-ben egyik embere, egy Akacu nevű kalapkészítő lemerészkedett a hegyekből, és megadta magát, így a csapat három főre zsugorodott. 1954-ben másik társa, Simada meghalt a helyi biztonsági erőkkel vívott tűzharcban, így már csupán Onoda és Kozuka tartott ki. Tokió és Manila tíz éven át hiába kereste őket. 1959-ben felhagytak a kutatással, mert azt hitték, a katonák már meghaltak. Kozukát végül 1972-ben lőtték le a biztonsági erők, mikor a kétfős osztag újabb támadást indított, így Onoda egyedül maradt a hegyekben. Mivel utolsó társát is elvesztette, elég hamar kilátástalanná vált a helyzete, és egyre erőszakosabb lett. A japán kormány ekkor egy kutatócsoporttal a katona egyik családtagját is a Fülöp-szigeteki őserdőbe küldte, hogy rábeszélje Onodát a megadásra. Az alhadnagy neki sem hitte el, hogy már vége a háborúnak.
1974. február 20-án végül egy Szuzuki Norio nevű egyetemista talált rá, aki az ő felkutatására indult, és akit Onoda először agyon akart lőni, de igen hamar összebarátkoztak. Onoda azonban kijelentette, hogy nem hajlandó addig letenni a fegyvert, amíg erre parancsot nem kap egyik felettesétől. Miután Norio hazatért, közölte ezt a japán hatóságokkal, akik megkeresték Onoda régi felettesét, Tanigucsi őrnagyot, és a szigetre küldték. Itt az akkor már nem létező japán hadsereg egyenruhájában közölte Onodával, hogy a háború véget ért, és felolvasta neki a megadásra szólító parancsot, mire Onoda elsírta magát, majd 1974. március 9-én letette a fegyvert. Még több mint 500 tölténye és sok kézigránátja is volt, mikor lejött a hegyekből. Hegyi tartózkodása alatt a helyiek szerint mintegy 50 embert ölt meg, ám Onoda tagadta azt, hogy ennyivel végzett volna. Elmondása szerint a falusiak minden rosszat rá fogtak, így jöhetett ki ez a szám. Mindenesetre Ferdinand Marcos, a Fülöp-szigetek elnöke Tokió kérésére kegyelemben részesítette az elkövetett cselekményeiért.
Onoda esete nem egyedülálló. Jóval a japán kapituláció után néhány tucat japán katona tovább folytatta a harcot több ázsiai országban, mert nem hitték el a japán vereséget. Közülük viszont Onoda volt az egyik legkitartóbb, és ő lett a leghíresebb. Miután 1974-ben hazatért, azt mondta, hogy a harminc évig tartó dzsungelharc során csak arra gondolt, hogy végrehajtsa a parancsot.
Ilyen volt, Ilyen lett
Sikeres túlélőtábort indított
Egy ideig Brazíliában élt, a bátyja után ment oda egy farmra, de amikor 1980-ban arról értesült, hogy szüleit megölték egy baseballütővel, úgy döntött, visszamegy Japánba és egy olyan kiképzőiskolát nyitott, ahol túlélési technikákra oktatott gyerekeket. Megtanította a gyerekeknek, miként legyenek erősek, és győzzék le a nehézségeket. Onoda a háborúja után több könyvet is írt. Az elmúlt években beszédeket tartott, tavaly októberben is megjelent egy könyve.
Onoda öregkorában
Ferdinand Marcos átveszi Onoda kardját Manilában 1974 március 11-én
Téma: [2014.02.11] Aki nem hitte el, hogy vége
moderátor
|
Offline
|
Az emberek szeretik tudni mit miért kell megtenniük. A legtöbb esetben arra is szükség van, hogy mérlegeljenek az adott esetben, hogy mi lenne a legésszerűbb, illetve mi lenne a helyes.
Nem kell messzire menni, elég egy munkahelyet megnézni. Hogyan érzi magát az ember ha elmondják neki mit miért kell csinálnia, és hogyan ha annyi választ kap a kérdéseire azért mert ezt mondtam/vagy mert én vagyok a főnök. Azonban vannak munkakörök amikor ezt autokratikusan kell intézni. Egy egyszerű katonának egy háborúban nem az a feladata, hogy a kapott parancsok értelmén és miértjein rágódjon. A feladata azok végrehajtása. Miért gondolom így? Mert a legtöbb esetben a katona nem látja át a helyzetet amibe kerül, ezért nem tud megfelelő döntést hozni. Ezért kell megbíznia a tisztben aki a parancsokat adja. Idő és lehetőség pedig éles helyzetben amúgy sincs arra hogy elmagyarázzák neki, ha lenne sem biztos hogy megértené. Nem is ez a dolga, és a hadsereg nem így működik. Másrészt a harctéren szükség lehet áldozatokra, amit természetesen senki nem szeret vállalni, de néha szükséges. Mondhatnám "a nagyobb jó érdekében" elcsépelt szöveget is. Mégis szükséges a nagyobb veszteségek vagy a vereség elkerülése érdekében. Ezért tartom fontosnak megadni a tiszteletet ezeknek az embereknek, mert ők tudják mennyire nehéz ilyen helyzetben helytállni. Tudják mekkora súlya van a cselekedeteiknek, a tisztjeik pedig tudják mekkora súlya van a döntéseiknek, és mekkora áldozttal járhat egy esetleges hibájuk. Csak egy pillanatra gondolkodjunk el rajta milyen érzés lehet valakinek az embereit halálba vagy a halál torkába küldeni. Vagy milyen lehet elvenni egy másik ember életét. Őket is anya szülte, várja otthon őket valaki, vannak álmaik terveik. Akik ebbe a helyzetbe kerültek, is ugyanolyan embere mint mi, és nem olyan érzelmektől mentes "robotok" mint ahogy egyes filmekben beszámolókban vagy egyebekben próbálják beállítani őket. Ezért bosszant nagyon ha valaki lenézi ezeket az embereket, anélkül hogy el tudná képzelni azt amit ők átéltek. Nyilvánvalóan ennek a feltétlen engedelmességnek vannak hátulütői, amit itt egyesek őrültségnek vagy fanatizmusnak neveznek. Az emberi tényezőt nem lehet kikerülni. Azt a fokú terhelést sem könnyű elviselni, előfordul, hogy valaki nem bírja és bekttan. Remélem sikerül egy kicsit elgondolkodtatni néhány embert a másik oldaláról is a dolgoknak. |
|
2014.02.12 21:48 / utoljára módosítva: 2014.02.12 21:50 00 / | |
|
|
Attila írta: A háborúknak megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy sokan meghalnak bennük, és legtöbben ártatlanul.Egy katonának akinek megparancsolják, hogy harcoljon amíg tud, azt kell tennie. Nincs választási lehetősége. (Persze lehet dezertálni és parancsokat megtagadni,fővesztés és hadbíróság terhe mellett) Az ellenség szavára pedig nem szabad adni, gyakorlat volt a háború alatt a hamis információk terjesztése morálrombolás céljából. Valóban extrém esettel állunk szemben, mert a 30 az valóban hosszú idő. No de tujuk, hogy viszonyultak a japánok a vereséghez. Valószínű lehetett benne egy jó adag hitetlenkedés és büszkeség is. De azért szerintem az is benne volt, hogy ha elfogják nagy eséllyel kivégzik. Másrészt nem azt mondtam, hogy több régen véget ért háborút tovább harcoló emberre van szükség. Csak arról beszéltem, hogy ez a fajta akaraterő, eltökéltség és hazafiasság hiányzik a legtöbb emberből. Az hogy melyik nemzet mire lehet büszke az meg más kérdés. Attól függetlenül, hogy itthon a többségből hiányzik a nemzeti érzés, ez nem azt jelenti nincs mire büszkének lenni, és nem azért hiányzik, mert nincs mire büszkének lenni. Szerintem is inkább az volt benne már, hogy ha elfogják tuti kivégzik. Az meg egy szomorú tény, hogy amire mi büszkék lehetnénk azt próbálják kitörölni és elbagatellizálni a magyar történelemből. Sajnos az ezer éves keresztény történelmünnk alatt a "nyugat" minket csak megalázott és próbált eltörölni, miközben mi homlokszaladta próbáltunk meghasonulni velük és kieggyezni...miközben a legnagyobb ellenségeinket védve az országunk is oda lett. tatárjárás,mohács,trianon nagyobbnál nagyobb katasztrófák a nemzet szempontjából. |
|
2014.02.13 17:04 00 / | |
|
|
Nem hitt a röplapnak, mert tele volt hibákkal! Ó igen! Onoda, én mélységesen megértelek! Nyugodj békében!
Ha egy ilyen komoly jelentőséggel bíró tényről hibás helyesírással tájékoztatnak, akkor az a tájékoztatás, bizony, hitelét veszti. Ráadásul elvágva mindentől a dzsungelben... a képeken a megviselt arc és a kiüresedett tekintet mindent elárul. Jó látni, hogy az idősebb kori képén már sokkal élettel telibb az arca. Igazi hős volt, igazi [Hiroo]. |
|
2014.02.13 17:07 00 / | |
|
|
Nekem is egyből a Kincs ami nincs c. film jutott eszembe róla! Nyilván mert a film készítői a valságból ihlették a karaktert.
Ja és bocsi, de nekem a katonaságból ez jut eszembe: kép |
|
2014.02.14 15:59 / utoljára módosítva: 2014.02.14 16:00 00 / | |
|
|
Milyen igaz, de csak, ha NATO országban élsz, azon belül is inkább USA és Nyugat-Európa. |
|
2014.02.14 20:29 00 / |