Profil Képtár

Szingularitás
Kurzweil törvénye

Hiányzik belőlem te, egy hang, mi én voltam benned.
Hiányzik egy szív, mi bennem voltál önmagad.
Hiányzik egy szó, mi bennünk együtt több marad.
Hiányzik belőled én, egy néma közhely, mi te voltál bennem.

Van benned egy én, mi lehet kétely,
Van, mi hiányzik belőled, az én voltam.
Van egy érzés, mi te s én, s ez két szólam.
Van bennem egy te, mi én vagyok, vak remény.

Én lehetnék te, s te lehetnél, ki én nem vagyok.
Te én vagy... az nem úgy, az másképp ragyog.
Én hamisan, te soha nem múlón, mint a csillagok.
Te nem lehetsz én, én sem vagyok te, hisz ha te
Én lennél, akkor én te lennék, s te nem lennél. DE!

Lehet, a hiányzó önmagad vagyok bennem,
Hisz te voltál, akinek nekem kéne lennem.
Egy szó s hang, mi végig azt ordítja,
Te s én egyek vagyunk, míg a valóság ezt meg nem fordítja.

Önmagadban hiányzó te magadat.
Te magadban hiányzó önmagad
Lehetsz. Te és Én, hisz Én te vagyok,
Te meg Én.

Profil Képtár

Egy hóbortos este emléke

veszett korcs lény, mondom magamnak amíg kettesben maradtam velem.
Mert az ember kép és az élőlény csak korcsa.
Silány mása, kompozit kreatúrája, annak mivé szeretne válni és ami az élet mosolyba fojtott nyomorúsága. Öncélú vágyakozás, és mikor meg feledkezel mindenről ami távol tartott saját lényed keserves mivoltától. Fájdalmasan nyüszítesz, persze csak magadban...
Mintha elégne minden, még is jeges kezed remeg, remeg a forró viharban melyben dideregsz.
de kívülről csak csend, és hallgatod a síri semmiben jajveszékelésed.
Aztán ráeszmélsz, hogy élsz, és e súly, a semmibe húz.
Ennyi voltál elkopott személyiség.
Majd újra eszmélsz.
Még élsz... még mindig...
Így, úgy ahogy kell nyomorultan, és boldogan...

-Ez mi akar lenni?
-Egy monológ...
-Elég depresszív mi bajod van?
- hát összejöttek a dolgok...
Nem értem miért mondtam el neki. Semmi értelme...Csak néztem ezt a kis borzas fejű csajt. Nagy kerek szemével értetlenül vissza nézett rám. Olyan kedves ártatlan szemek ezek, még is most mintha agyon szúrna velük. Már nem emlékszem miről beszélgettünk... nem is ismertem, csak szóba elegyedtünk...
-akarsz beszélni róla?
-de még mennyire! Csak az a baj, hogy nem tudom elmondani...
-miért?
- mert sok dolog közös káosza, és a gubancban a csomópont legszorosabb része én vagyok. arról meg nem is beszélve, hogy hosszú és kellemetlen történet kerekedne belőle, és azzal valószínűleg elkomorítanám ezt a bájos pofikát.
- hát ha nem akarod nem kell elmondanod...
Na a nyomasztó csendet, igazán utálom, de nem baj mindjárt lelép a csaj. Ilyenkor szoktak... csak még egy kicsit bambulok magam elé, aztán felkel, elköszön vagy még ez sem. Általában szeretem terhelni az embereket az életem mocskával, de ami ma nyomaszt az más. Tényleg nehéz olyasmiről beszélni, amit egész lényünk tagad. Amit öntudatunk olyan erővel próbál megsemmisíteni sötét régióiban, hogy szinte csontjainkban érezzük, ahogy ez a kellemetlen sötét massza folyamatosan kibuggyan az ép ész szorongató ujjai közül. De miért nem megy el ez a torzonborz töpszli, itt ül mellettem ebben az elvadulásban tobzódó parkban, és hallgat, pontosabban nem tudom mit akar mert kussban ülünk. Nyilván arra vár, hogy még is elkezdem mondani, hát jó ha ez kell neki, bár aki ilyet csinál egy emberrel akivel csak durván egy órája ismerik egymást, biztos kattant. Végül is akkor miért ne mondhatnám el neki.
- Még is elmondom... ha még mindig érdekel...
-Persze, mesélj csak ha úgy jobb.
Mi ez az érdektelenség? cseszd meg... Nekem kéne inkább lelépnem? Mindegy ha már belekezdtem elmondom. Ha nagyon utálatos elküldöm a francba.
- Akkor elmondom... Ez az egész egy hónapja kezdődött, azzal, hogy a szüleim kirúgtak otthonról.
-Várj kirúgtak?!
- Persze...
-Miért?
- Alapvetően nem volt jó a viszonyunk, már kamaszkorom kezdete óta, Tudod agresszív apa, konformista anya... Gazdag konzervatív nagyszülők... Tudod ez a miliő amibe nem fér bele minden például én sem. Hóbortos gyerek voltam két testvérrel, akik nem voltak annyira hóbortosak...ezért aztán ők úgymond jobban befértek a családi képkeretbe. Én furcsa dolgok iránt vonzódtam, mindig olyasmiken járt az agyam, amik egy kicsit távol álltak az átlagos beszéd témáktól. Szóval csak idő kérdése volt, hogy mikor unnak meg.
-És ezért az utcára tettek? Mert fura voltál?
- Szerencsére nem az utcára, egyszer hazamentem és lecserélt zárakat találtam, és egy papírt az ajtón, amin egy cím volt és még annyi, hogy kulcs a postaládában...Ha ilyenformán nézzük még jól is jártam. amúgy is idegesítettek, bár közben azért reménykedtem, hogy egy nap elismernek, bár a bizonyítás terhe ezzel le esett a vállamról és egy kicsit neutrális hangulatban birtokba vettem új otthonom egy garzon lakás volt egy eléggé csendes kerületben. Az összes cuccom benne volt, át szállíttatták. Tudtam, hogy hiába minden kognitív disszonancia végül is még is csak utálnak, és meg akartak tőlem szabadulni. Egy kicsit szomorú voltam, de egy nap mélabús önmarcangolás és koplalás után eszembe jutott valami, amit mindig is ki akartam próbálni bár az otthoni környezetem finoman szólva akadályozó lett volna hozzá...
-Orgiát akartál tartani?
-Hmm... most hogy mondod valami hasonlót, bár sosem tartottam magam olyan embernek akit a szexualitás motivál minden cselekvése során.
-Szóval csináltatok egy nagy szex partit?
-Elmondom mit csináltunk... volt akkoriban egy haverom akivel a közös érdeklődés hozott minket össze, olyan fura fickó volt tudod... Ki volt tetoválva az arca, kívülről fújta az összes apokrif iratot olvasni tudta a hireoglif írásokat, csuklóból idézett a korpusz hermetikumból... Az a fajta pasas volt akit a megjelenése miatt alapvetően kerülsz, és az érdeklődése bár hasznos ha letűnt civilizációkat kutatsz, vagy ősi tudományokat, de úgy kívülről szemlélve csak egy őrültnek tűnt. Bár ezek mellett meglepően kedves volt és előzékeny.
Szóval ezzel a pasassal már régóta terveztük, hogy vére hajtunk valamit egy amolyan szertartás félét. Igazából nagy bulinak tűnt, egy régi római feljegyzésben talált rá a leírására, és úgy gondoltuk lakás avató bulinak pont megteszi. két hétig készültünk rá meghívtuk az összes renitens haverunkat akik kaphatók voltak az ilyesmire. Amikor eljött a nap minden cuccomat lepakoltuk a tárolóba, hogy sok helyünk legyen egyetlen asztalt hagytunk fent. A tetovált arcú barátom egy magnóba berakott valami neo folk, doom, CD-t hogy legyen valami háttér zaj és pontosan a leírás szerint 77 méhviasz gyertyával világítottunk. Az asztalra egy nagy réz tálat raktunk és megtöltöttük mézes pálinkával, marhavérrel, kéklótusz szirommal.
-ez elég undorítóan hangzik...
-visszagondolva az is volt...De a lényeg ami utána történt, ópiumot szívtunk pipából, és vártuk az éjfélt persze teljes eufóriában mulattunk. Hullottak rólunk egymás után a gátlások. Még szerencse, hogy semmi sem volt a lakásban mert az alkohol és az ópium füstje teljesen megfosztott minket minden realitástól. meztelenül táncoltunk károgtunk, nyelveken szóltunk a lányok és fiúk egymásnak esve nyalták falták egymást, sírtunk és nevettünk a furcsa extázis időtlen mámorában. Aztán eljött az éjfél. A leírásnak megfelelően jeleket rajzoltunk egymásra a véres nedűvel, majd a maradék fölött elégettünk egy furcsa gyökeret.
-Mitől volt az olyan furcsa?
-Állítólag nagyon ritka, és ma már kihalt faj, sok rítusnál említik kellékként amikben megidéztek bizonyos túl világi jelenéseket. Szóval biztosra vettük, hogy halucinogén. Nagyon nehezen szereztünk meg egy etno botanikustól, aki még a 60-as években vásárolt belőle egy zsákkal a közel keleten. Elég ritka rendellenes gyökérvolt ez ami mintha semmilyen felszíni növény ígéretét nem tartogatta volna, furán burjánzó, nyírkos tekervény volt. Furcsamód gyorsan égett. a végén beledobtuk a parázsló csonkot a véres alkoholos nedűbe, Ami egész fura lilás opálos színt kapott tőle. Ekkor kíváncsiak lettünk, hogy igaz-e a legenda. mivel azt írta hogy az elégett gyökér után egy mag marad hátra, amit a szertartáshoz le kell nyelnie egy nőnek. akiben majd testet ölt a szellem. Amikor belenyúltam a tálba meg is találtam a magot, és egy vállalkozó szellemű leányzó le is nyelte, utána ittunk a nedűből és körbetáncoltuk a lányt. Mély hangon mormogtuk a furcsa ismeretlen nyelvet. Mintha valami kataton állapotban lettünk volna csak, görcsösen ismételgettük a szavakat mintha és remegve monoton léptekkel jártuk körbe körbe a lányt aki mintha epilepsziás rohamot kapott volna. Remegve szörnyű görcsökbe fordulva vonaglott a szoba közepén felborította az asztalt, és véres hab tódult a torkára kifordult szemekkel szenvedett az önkívületben mi meg mit sem törődve vele csak sokkosan feszengve jártuk körbe a kínlódó lányt. Csak mormogva ugyan azokat a szavakat tovább és tovább. Az öntudatom közbe szólt folyamatosan ki akartam szakadni a körből. Hívni a mentőket, stb. De Valahogy nem voltam ura magamnak, mintha kívül kerültem volna a saját testemen. Aztán mindenki felüvöltött és valami egészen felfoghatatlan düh kerített hatalmába amitől minden elhomályosult, furcsa állatias düh. De nem csak rajtam hatalmasodott el, hanem mindenkin a szobába oda rohantunk az önkívületben fetrengő lányhoz és darabokat haraptunk ki a testéből. Gurgulázva üvöltve csámcsogtuk a testét. Majd... valami történt, Egy villanás volt majd.. valami miazmás derengés és teljes sötétség, mindenki kővé meredve hevert a földön, és teljes önkívületben figyelte a megnevezhetetlen iszonyatot. a lány hasa megduzzadt és egyszer csak gennyes leveket eresztve szétszakadt. Féreg szerű csápok csomója burjánzott ki szét nyílt hasfalán megnevezhetetlen gennyes váladékban tekergődzve. Ez a torz szülemény egyszerűen annyira természet ellenes élmény volt, hogy a megmaradt öntudatom foszlányai, folyamatosan azt súgták, hogy ez csak egy torz delíriumos álom. Aztán eszembe jutottak a szüleim, akik kidobtak és a keserűség és tehetetlen harag öntött el. Majd azt hiszem elaludtam...
-Fú ez ... ne haragudj de én ezt nem tudom elhinni! Ezt olvastad vagy kitaláltad de tuti csak azért mondtad ezt el mert nem akarsz beszélni velem a valós bajodról. Szóval bocs de ne nézz hülyének...
-Jó, de azért elmondhatom a végét?
-Persze!
- másnap reggel felébredtünk és furán kipihenve kelt mindenki. A lány akinek előző este, az a borzalom bújt elő a hasüregéből, épségben volt, semmi sérülés, csak egy furcsa piros vonal a hasán és heveny hasmenéssel foglalta el a W.C.-t órákig. Jót röhögtünk az estén bár furcsa módon mindenkinek az emlékezete addig terjedt, hogy szegény lány vonaglik és mi meg körbe körbe járunk és kántálunk.
-Szóval kiderült, hogy csak álmodtad.
-én is ezt hittem pont a kávéfőzőt és a villany rezsót hoztam föl a tárolóból, amikor megcsörrent a telefonom és egy kicsit rekedtes női hang közölte velem, hogy valami történt a családommal. Természetesen oda siettem teljes önkívületben. A rendőrök azt mondták a nyomok alapján, hogy valószínűleg egy nagyobb csoport rontott be a házba és megöltek minden bent tartózkodót, a holttestek a felismerhetetlenségig össze voltak roncsolva, a ház ajtaja és berendezése pozdorjává zúzódva hevert szanaszét. És mindent beborított valami furcsa nyálkás anyag amit bár ismeretlen volt a vegyészek számára erősen gyúlékonynak találtak, ezért arra következtettek, hogy fel akarták gyújtani az elkövetők a tetthelyet. Én kataton állapotba kerültem, de nem csak a családom halála miatt, hanem mert hirtelen bevillantak az utolsó gondolataim előző estéről és felderengett a furcsa teremtmény ami abból a furcsa gyorsan égő gyökér magvából csírázott és iszonyú gennyes váladékban kígyózott. És ekkor szakadt rám az iszonyat, hogy szörnyű hóbortommal megöltem a családomat... Talán tényleg fel kellett volna ezekkel hagynom.
-Nos sajnálom ami a családoddal történt. De akár hogy is nem a te hibád.
A lány ekkor kedvesen átölelt. Majd annyit mondott:
- Szia!

Profil Képtár

Egy unalom szülte részlet.

"Lelkemből egy darabot
Lelkedre aggatok
Didergő szívedre
Kabátot akasztok.

Miért didereg e szív
Ha nincs rá kabát?
Miért fájnak a szavak
Ha kezükkel fegyvert nem ragadhatnak?"

Profil Képtár

Boncoljunk líraian.

Hidegen fekvő hús végy nagy levegőt,
én vezényelek te add süket hangerőd,
szóld a sír operáját,
még elkészül a macerálás.

Dallamod énekeld szakadó hártyájú fülembe
énekeld a csont reccsenő ricsajával
a haló sejtek sikojával,
Dalolj nékem a pusztulás eltaposott kanári hangjával.

Dúdold orrod vérgőzével dögök álmának dalát,
Add nékem e zenének eltömődött hörgőkben dübörgő trombitáló zaját.
Verjen ritmusa rögös erek repedő útjaiban.
Cincogva elpattanó izmok húrjaiban,
Fejélyes belek fertőzött leve vigye árjában zúgását e lármának.
és ragadjon hangjegyként korboncnokok köpeny ujjára.

Profil Képtár

Egy hozzám közel álló dal ihlette. Még van mit rajta javítgatni.

Egymásra nézünk, mégsem látjuk egymást
Szemeidbe nézve zuhanok
Mégsem pislogsz, nem mondod, ha fáj
földet érek s vacogok.

Te rám nézel, talán már késő
Pilleháton szalad az idő
Szépnek tűnt, akár a vászon
Amelybe a fellegeket zárom.

Úgy ölelsz, hogy nem fázom
Szelíden takaró bársony
A sötét égbolt pompás fátylat ölt
s az álmos holdfény ránk köszön.

Profil Képtár

Késő tél

remeg a ház...
döng és kondul az élet léptei alatt.
csend zajában úszik a szürke ablak szemek vak retinája.
köhögnek a falak...
mély bariton hangon sóhajt talpaitok nyomán.
hallom e mozgás halk üvöltését...
hallom az architektúrában éhes dühöngését...
hallom ajtóm előtt a nyikorgó fa vetemedő vonyításával duettet dalolni...
mit e süket szürkeségben fázva fülelek...
dobhártyám feszül mikor küszöböm előtt koppan a kő
és megremeg egy ízület kezemben mikor puha sarok ér a padló hullámaiba.
egy nyikordulás is rémek sikolya...
koponyámban csikorduló kréta a plafon fölött kocogó körmök kutyája.
némán hallgatom kakofóniáját porszívók, lények és fulladozó hideg fényű képek árvizének.
félem az ajtó nyílását
rettegés emészt, hogy részévé tesz ez örvény...
de hallom zúgását a kintnek...
kövekből hallom a motorok morgását...
a madarak csilingelő hívását...
a hideg markának szorítását vágyom magamon.
e halvány ezüst ribanc csókját a nyakamon...
vágyom sóhaját az arcomba
és hogy lássam zöldülő pusztulását a napon majd...

Profil Képtár

Az ember

Volt egyszer egy ember, akinek senki sem tudta a nevét. Ez az ember egy kis kuckóban élt, teljesen elszigetelve magát a társadalomtól. Ha a telefon megcsörrent, szüntelenül várta annak elhallgatását. Sosem vette fel, és sosem nyomta ki. Csendesen várta, amíg elhallgat. Természetesen élelemért kénytelen volt kilépni a nagyvilágba –talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor akárki is látta. Útközben nem szólt senkihez, s hazafele szintén így tett. Ez egészen sok esztendeig így ment. Egyszer aztán történt, mikor ismét útra kelt, hogy figyelmes lett valamire. Egy aprócska gyerek lépkedett utána, bizony sietősen. Talán még az esőnek sem volt ilyen piciny lába, mint neki. Az ember odafordult a gyermekhez, és mogorván így szólt:

- Te gyermek, ne kövess engem. Eridj haza édesanyádhoz.

A gyermeknek ekkor vaskos mosoly ült ki orcájára. A gyermek nem válaszolt, csak némán követte az embert, egészen a boltig, ahova csupán hetente egyszer járt el. Figyelte az embert, aki gyorsan végig szaladt a bolton, megvette, amire szüksége volt, és a pénztárhoz sietett. A pénztárosnak nem köszönt, pusztán szótlanul nézte őt. Mire hazaért beesteledett már, s a gyermek nem volt sehol. Furcsának találta, mert úgy érezte mindvégig követte őt.
Másnap reggel az ember halk kopogásra ébredt. Sosem nyitott ajtót, és sosem engedett be senkit a házába. Megvárta, amíg a kopogás elcsendesedik. Ezúttal azonban nem így történt. A kopogás egyre hangosabb lett, már-már olyan volt, mintha kiszakítaná valaki az ajtót. Az ember roppant ideges lett, és kinyitotta az ajtót. Meglepetten pillázott, mikor megpillantotta a gyermeket. A gyermek nem szólt semmit, csak széles mosollyal az arcán mustrálta az embert. Ekkor az ember még idegesebb lett, és így szólt a gyermekhez:

- Te gyermek, miért nem szólsz soha semmit? Szólalj már meg, az isten szerelmére.

A gyermek ekkor lehunyta mindkét szemét, és beszédre nyitotta ajkait.
- Aztán tudod-e én ki vagyok, ember?

- Már honnan tudnám, ha hozzám se szólsz? – Kérdezte frusztráltan.

A gyermek ekkor ismét elmosolyodott.
- Én te vagyok, és te vagy én. –Szólalt meg ismét.

Az embernek ekkorra már vörösen izzottak testrészei, mindegyik a hihetetlen mennyiségben felgyülemlett idegtől. Megragadta a gyermek kezét, és elindult vele.
- Mondd meg merre laksz, és hazaviszlek! De ne szórakozz velem! – Figyelmeztette.

A gyermek ránézett, aztán így szólott:
- De hát itthon vagyok…

Az ember szótlanul állt, s tovább hallgatta őt.

- Te vagy a bú, s én vagyok a boldogság. Én vagyok te, s te vagy én. Bánat és öröm, boldogság és szeretet. Ezek mind nagyszerű érzések. Miért nem hagyod, hogy meglássák benned a jót, bánat?

A bánat mosolyogva pillantott fel, majd azt mondta:
-Azért, mert ha meglátják benned a jót, utána elvárják azt. Én pedig nem akarok elvárások szerint élni.

Bánat ekkor kinyitotta háza ajtaját, és beengedte boldogságot. Ettől a naptól kezdve az ember felvette a telefont, ha az csörgött, kinyitotta az ajtót, ha azon valaki kopogott, s köszönt a pénztárosnak, ha belépett a boltba.

Profil Képtár

Mama

Mama jó ideje már, hogy magamra hagytál
a nap többé nem kel fel, az éj néma csendben jár
ha egy utolsót szólhattam volna még,
azt mondtam volna megértettem a sok mesét,
kérlek maradj velem még.

Mama jó ideje már, hogy magamra hagytál
Azt mondtad mindig itt leszel, de nem látlak már
pedig értem már az esti dal szövegét,- hidd el, tovább hallgatnám még.

Mama jó ideje már, hogy magamra hagytál
Nem szóltál semmit, csak némán elsétáltál,
Nevetésedtől visszhangzott az ég, hidd el,- tovább hallgatnám még.

Mama itt van az ősz már, gyerekcipőben jár,
te mégsem vagy sehol, még lábnyomot sem hagytál,
pedig értem már a mesét, bárcsak maradhattál volna még.

Profil Képtár

A versem címe: miért csak én írok ebbe a topicba (?)

Egyedül féltél, s egyedül haltál
Remegő kezeiddel kapaszkodtál
Áruld el...valakit megragadtál?
Vagy úgy mart el e halál,
Hogy kezed szeretetre nem talált?

Tegnap láttalak,- bár csak álmomban
Nevettél,- bár kissé fáradtan
Mosolyogtam,- hisz rád vártam
Nem jöttél,- csak elmentél
Fáradtan...

Profil Képtár

Ha valakit érdekelne(egyáltalán), itt van több is.
Nincs kedvem egyesével leírni