Mert egy magatehetetlen alak, elfuserált jellemmel, aki a dokihoz hasonlóan ugyanúgy tudta, mi áll a falu haláleseteinek hátterében, mégsem tett ellene semmit, mert az elvei gátolták ebben és inkább Sunako "barátságát" választotta, meg ment a fater után...

a shikikről kiderül, hogy valójában ugyanolyanok, mint haláluk előtt, csak néhány sztenderd vámpír-extrával, a falusiak (és a főszereplők) passzivitása egy idő után idegesítővé válik, majd unalmassá. Noha már szinte a kezdetektől tudják, hogy a szent tárgyak használnak a shikik ellen, ezeket senki nem használja. Az meg, hogy egyes jelenetek etikai kérdésként vetik fel a hallottaikból feltámadó, vérivó shikik elpusztítását, illetve "emberi oldalról" mutatják be ezeket a lényeket (mi értelme volt akkor vámpírt csinálni belőlük?), már szinte tragikomikus. De a legszörnyűbb talán még az, a legingább a mű végére rátelepedő hangulat, hogy élet egy nagy rakás szenvedés és értelmetlenség, mindegy hogy mit is teszünk. Noha ezzel az egzisztencialista töprengéssel önmagában még semmi baj nem lenne, de ahogy ezek a problémák fölmerülnek két élőholt lény mellkasának szétzúzása között, valahogy kissé furcsán hat. Ezen kívül értetlenül szemléltem azt a teljesen értelmetlen, és a történetből vagy a mű dramatugiájából nem következő kegyetlenséget, ahogy egyes szereplőkkel elbántak (Megumi), miközben maga a "főgonosz" (vagy mi?) szépen meglép egy bőröndbe lapulva (egy fiatal szerzetes révén, aki azért segít a vámpíroknak, mert nem akar senkit se megölni (??hö?)).

A szerzetes meg kimondottan egy szerintem rosszul meglakotott karakter, bosszantó és ahogy kezeli a dolgokat, ahogy az emberek ellen fordul, meg az a bőröndben való kimenekítés, hát nem az igazi. A végére kimondottan megutáltam a szerzetest.

Számomra nagyon lehangoló volt, hogy milyen vérengzés csaptak a végén. És az, hogy nem csak úgymond a "gaz démonokat" ölték meg, hanem még ártatlan embereket is (hisz azért öltek hogy épp ezeket az embereket mentsék meg, nem? ) az nagyon betette a kaput. A végére már nem is tudom ki az, aki valóban ember maradt.

Natsuno karaktere számomra nem igazán volt érthető. Még most sem értem mi hajtotta őt, vagy mit miért tett. A végére pedig már kifejezetten bosszantónak találtam azt a fajta szemtelenséget, amit mutatott.
A dokiban azt volt szimpatikus, hogy nem igazán tétovázott(sokat). Ezt tudnám felhozni pozítiv tulajdonságának, kétségtelenül nagy erőre volt szüksége, hogy véghez vigye az egészet. Bár sztem a végére érezhetően kicsúszott a kezéből az irányítás.
A szerzetes pedig szintén elég nehéz eset. Még forgatnom kell kicsit a gondolataimba a dolgokat ahhoz, hogy szilárdan bármit is írjak róla. Csak annyit írnék, hogy örülök azért, hogy úgy alakult ahogy az utolsó részben.

már csak azért drukkoltam, hogy azt az irritáló papot kicsinálják, dehát nem jött össze. :/

, mert szimpla gyilkolászásba vágott át az egész, ami számomra hangulat rombolóvá vált. Amit a vámpírok gyakorlatilag 18 rész alatt építettek fel, azt az emberek 4 rész alatt lerombolták. Hiányoltam a Visszajárók kontra Falusiak témát.

Az újonnan érkezett lakók,hogyan is lettek akkor vámpírok? A halál után is meglehet személyiségünket tartani? Bűnösök-e a Visszajárók? Bűnösök-e az emberek? A szerzetes miért tette azt amit?

Amit még sajnálok, hogy a "gyerekek" kezdték el az idézőjeles Visszajáró írtást, még is az orvos és a lakosok aratták le a babérokat.