Az alaptörténet persze megmosolyogtató és akár bugyutának is tűnhet, de ami meglepett, hogy Hosoda Mamoru menyire komolyan vette ezt az egész szituációt, nagy figyelmet fordítva a gyerekek jellemfejlődésére. Ez a része tetszett a leginkább a filmnek, mert hiába ugráltak olykor az időben (az osztálytermes ide-oda csúszkálás igazán ötletes volt), a címszereplő két gyermek mégis folyamatosan nőtt fel a szemünk előtt. És mivel mindketten a saját útjukat járták, ezért nem lehetett őket együtt kezelni sem, mindketten jól elkülöníthető szereplői voltak a filmnek. Ritkán fordul elő, hogy egy ilyen két szálon futó történet mindkét ága ilyen érdekes és lebilincselő tud lenni, de ennek a filmnek ezt is sikerült elérnie. Velük szemben Hana (az anyuka) egy állandó támpont volt, aki véleményem szerint nem sokat változott a film során - de nem is nagyon volt rá szüksége a mindent megoldó/túlélő és alkalmazkodó jellemével. Kivételesen még a másodlagos karakterek is tetszettek. Érdekesek voltak, szórakoztatóak, annyit szerepeltek amennyit kellett és utána már nem erőltették tovább őket.
A látványvilágról és hangzásról szintén csak elismerően tudok nyilatkozni. A karakterrajzok ...elfogadhatóak voltak (bár én nem annyira szeretem ezt a stílust) figyelembe véve azt a rengeteg animációt aminek alá voltak vetve. A hátterek azonban gyönyörűek, a vidéki és a városi környezet is tele volt élettel. A különböző évszakokat jellemző színárnyalatok pedig csak tovább erősítették a hangulatot.
A hangulata is végig hibátlan volt. A TokiKakehoz hasonlóan ez sem egy felhőtlenül boldog történet, sokszor szomorkás és bánatos, ugyanakkor egyszer sem megy át érzelgős melodrámába. Épp ezért hat olyan természetesnek és életszerűnek. A befejezés pedig tökéletesen illett ehhez a megközelítéshez.

A TokiKake nekem egy hajszállal jobban tetszett az erősebb fantasztikus szál miatt, de ez a film sem marad el tőle sokban.