A szigetországban most az eddiginél szélesebb körű tilalmat fogadtak el. A korábbi tervezeteket eddig mindig visszadobták, ám most mégis megszavazta a japán országgyűlés. Korábban a lolicon művekre volt egy ilyen tilalom, valamint a jellegzetes japán úszóbugyikra, a bloomerre.
A törvényt a DPJ (a Japán Demokrata Párt vagy másnéven Minshuto) terjesztette be, célja pedig a "fiatalság moralitásának megvédése". Pontos tartalom eddig nem látott még napvilágot, ellenben már most az erkölcstelennek minősülő szexuális tevékenységekre (mint a vérfertőzés, nemi erőszak) és a kegyetlenségre, a bűnözői magatartásra, az öngyilkosságokra buzdító, valamint a nagyon véres tartalomra biztosan fog korlátozódni.
Ahogy azt most várhatjuk, minden animét, mangát és játékot ellenőrizni fognak, s amelyek átmentek a rostán, azok bármely boltban megjelenhetnek, a többi a "felnőtt részlegbe" szorul. Ez főként az ecchi és BL tartalmú, valamint bármely (most már felnőtt tartalmúnak minősített) seinen manga az általános üzletekből kitiltásra kerül. Ezért ezeknek a legjava, megfelelő magazin vagy tankobon eladóhely híján akár 18+ ero-manga címkével újjászülethetnek. A törvénynek "hála" a kiadók a korábbi darabokat kénytelenek kivonni az ilyetén forgalomból.
A törvényben foglaltak szerint a késő esti animéket, bárhol az országban, szintén érinteni fogja a szankció. A jelenlegi szezonból (ha ez azonnali hatályban lépne életbe) az Ore no Imouto-t, a Panty & Stocking-ot, a Yosuga no Sora-t, a Sora no Otoshimono-t, a Milky Holmes-t és még további más műveket is érintene, különböző okokból.
A szabályozás miatt sokakban kétség van, hogy a 2011-es Comiket egyáltalán megrendezhető lesz-e. Ha nem, akkor a megszűnéséhez vagy a rendezvény elköltözéséhez vezethet a japán fővárosból. Ám kellően hatalmas hely hiányában ez utóbbi eshetőség rendkívül kétséges.
A törvénnyé várhatóan 15-én emelkedik, hatályossága a 2011-es nyári szezon kezdetével indul júliusban. Ha a kiadók nem lépnek már most ellene valamit közösen, akkor borús időszak köszönt az iparágra.
Hivatkozások/források:
ANN
Sankaku Complex 2010.12.13.
Sankaku Complex 2010.12.15.
Téma: [2010.12.15] A korláttörvény elfogadása
|
|
Ricz: Hogy a fen*be ne lenne ingem? Persze, hogy nem úgy nevelek, ahogy az - szerintem is - elvárható és persze, hogy nem vagyok olyan jó szülő, mint szeretnék. Ha nem így lenne, nem is bántottak volna a szülőknek szóló kritikák. Nyilván nem vagyok se politikus, se menő üzletember: nem mutatom magam tévedhetetlennek, nem hiszem hogy csak nekem lehet igazam. Bonyolult ez az egész téma, nagyon sok oldalról lehet közelíteni: én mindenesetre valami arany középút híve lennék elméletben. Nem vagyok híve a teljes szülői tiltásoknak, túlkorlátozásoknak se, meg a teljes szabadjára engedésnek sem. Én nem tartom olyan rossz dolognak, ha egy társadalom, a közösségek, családok, egyének próbálnak erkölcsösek lenni, pozitív értékek szerint élni, Szerintem a felettes én, önkorlátozás, még némi prűdéria sem rossz dolog. Most ilyen világ van: lassan mindenre törvényt alkotunk - van rengeteg hibája, de szerintem mégsem olyan rossz ez a bürokratkus demokrácia (ha körbenézünk a világon vannak roszabb helyek Japánnál vagy M.o-nál, a történelembe visszatekintve pedig talán rosszabb korokat is találni). Arról, meg hogy erőszak, inceszt.,pedo. leginkább egyéni tényező lenne (Cyberdog): persze az is, de a környezet is fontos. Ha az a norma, hogy családon belül intézitek a szaporodás témát (pl. mondjuk régi Egyiptom) akkor nyilván többen csinálják. Ókori görögöknél is elég elfogadott volt pl. pár deviancia és akkor nyilván többen csinálták. Japánoknál szintén jó pár dolog történelmileg beivódott, elfogadott vagy hallgatólagosan megtűrt volt (ami jó nekünk mert kaptunk izgalmasan perverz animékat, mangákat) - de ezért írtam már rég, hogy megértem, ha akarnának változtatni a normákon, a környezeten. (de ismétlem magam, hogy szerintem ez a hír - legalábbis egyenlőre - csak arra jó hogy dumáljunk mindenféléről, kifejtsük mindenféle véleményünket, esetleg meghallgassuk másokét, konkrétan aggódni az anime- mangaiparirért igen-igen korai)
|
|
2010.12.26 15:39 00 / | |
Offline
|
|
Lehet, hogy úgy érzed, hogy nem úgy teszed, ahogy elvárható, de azért lefogadom mégsem ülteted le minden egyes alkalommal a tévé elé, hogy "nézzen amit akarsz, csak hagyjál lógva, te gyerek", vagy felügyelet nélkül hagyva nézi, amit nem kéne (pl. késő esti műsorok általános tematikáját hordozó filmek/sorozatok; vagy eleve a késő esti műsorok). Meg azért összeül a família egy családi filmezésre vagy valami. Mert mint írtad
balaaz írta: én mindenesetre valami arany középút híve lennék elméletben. Nem vagyok híve a teljes szülői tiltásoknak, túlkorlátozásoknak se, meg a teljes szabadjára engedésnek sem.balaaz írta: Én nem tartom olyan rossz dolognak, ha egy társadalom, a közösségek, családok, egyének próbálnak erkölcsösek lenni, pozitív értékek szerint élni,balaaz írta: Most ilyen világ van: lassan mindenre törvényt alkotunk - van rengeteg hibája, de szerintem mégsem olyan rossz ez a bürokratkus demokrácia (ha körbenézünk a világon vannak roszabb helyek Japánnál vagy M.o-nál, a történelembe visszatekintve pedig talán rosszabb korokat is találni). |
|
2010.12.26 15:59 / utoljára módosítva: 2010.12.26 15:59 00 / | |
|
|
riczsilver írta: de hát idehaza nem az kezd kibontakozni?Amúgy én még mindig nem látom ennek a törvénynek az értelmét. Ha a gyerek valami nem nekivalót akar nézni azt az interneten 2 perc alatt megleli vagy 100 másik módszerrel beszerzi. Az meg hogy ettől majd szinvonalasabb animék fognak kijönni szerintem erősen kérdéses. Mert például ha betiltanák a horrort mint műfajt attól még a Barátok közt nem lenne jobb. |
|
2010.12.26 17:28 / utoljára módosítva: 2010.12.26 17:29 00 / | |
|
|
Revidiálnék még kissé: feleennyi idősen tojtam az elém állított korlátokra és szülői befolyásolásra, így egy ilyen törvényre is vélhetőleg az lett volna a reakcióm, hogy f@szság (plusz pl. tizenévesen nem a fiatalabbakhoz, hanem a kortársakhoz, méginkább az idősebbekhez vonzódtam (feltételezem a többséggel egyezően), így loli téma sem zavart). Ha megérem, hogy kétszerennyi idős legyek, akkor pedig már valószínű, hogy annyira korlátozott leszek egyébként is mindenfélében, hogy örülök, ha bármire is képes leszek és pl. egy ecchi manga is bőven kielégítene, nem zavarna, ha "szaftosabbak" nem lennének (de az is lehet, hogy addigra már csak iskoláslányokra stb. csorogna a nyálam és a járókeretemmel csapkodnék dühömben, ha bevezetnének egy ilyen korlátozást ).
|
|
2010.12.26 19:07 00 / | |
|
|
Én csak arra akartam utalni, hogy ha az illetőben a hajlam megvan, akkor előbb-utóbb úgyis hallgatni fog a késztetésre, hogy megtegye azt amit meg akar tenni. Balaaz igaz, könnyű hibáztatni mindig valakit, vagy valamit. Túlzott szeretet, túlzott szigor, túlzott szabadság, egyik sem jó a gyereknek, engedékeny szülő, szigorú szülő, s még lehetne sorolni. De dőreség az is, hogy kikiáltunk valamit az ördög, a gonosz kísértésének.
Továbbiakban személyesebb hangvétel miatt spoilereztem: SPOILER! Én egy olyan időszakban nőttem, voltam gyerek, amikor minden megváltozott (rendszerváltás), nem azt mondom, hogy nem volt átmenet, mert volt. 80-as évek közepén megjelent a színes tv, a videó (az már más kérdés hogy vagy féltucat videó-rendszer volt akkoriban). Megjelentek a horror, sci-fi, thriller filmek. Négy éves korom óta nézek horror filmet (szörnyű, de igaz). Kinek köszönhető? Nos ekkoriban jött el az a kor (82-ben), amikor már mind a két szülőnek dolgoznia kellett. Még itt is volt átmenet, mert a családok többségében, meglehetett azt tenni, hogy a nők még csak részmunkaidőben dolgoztak, plusz az apa keresetével egész szépen el tudott élni egy négytagú család. Még részem volt abban, hogy a szülők foglalkoztak velünk. Az hogy Én négyévesen horror-t láttam, az inkább a bátyám viccének volt köszönhető. De a szüleim elmagyarázták, hogy amit látok az csak egy film. Amint vége a filmnek a színészek hazamennek és élik tovább életüket. (az már más kérdés, hogy utána faltam ezeket a filmeket). Sok filmet láttam, de mégsem kezdtem el véghez vinni azokat ,amiket láttam benne. Kaptam egy nevelést. Mikor a szüleim, már a nap 12 órájában dolgoztak (88-89), akkor váltam kulcsos gyerekké. Üres lakásban értem haza, este nyolcig egyedül voltam. videó, videó, videó. Megszűnt a szülői kontroll. Megvolt az az alap, hogy megkülönböztessem a valóságot a fikciótól, a jót a rossztól, a tragédiát a komikumtól. Felismerjem az emberi kapcsolatok fontosságát.De ezt elsősorban az ember egy helyen kapja meg. Ez pedig nem más mint a család. A legfőbb szocializációs csoport a család. A gyermek tőlük tanulja meg, mi a jó és mi a helyes, mi a rossz és mi a helytelen. Ha kérdez a gyerek, akkor elmagyarázzák neki úgy hogy megértse, ne pedig úgy tiltsák el a dolgoktól, hogy közben meg sem magyarázzák mi az amit tiltanak és hogy miért. Bizonyos fokig szabadságot kaptam a döntéseimben. Engedték, hogy választhassak, s ha rosszul választottam, akkor viseljem a következményeit (s viseltem a következményeit). Nem minta szülők. Mivel mikor már mindketten dolgoztak nem tűnt fel nekik, hogy benne ragadtam egy olyan állapotban, amit sokan úgy ismernek gyermekkori vagy kamaszkori depresszió. ami később súlyos lett. Ivás (mértéktelenül) 15 éves korom óta. Nem tudtam beilleszkedni az általánosban. A haverok, nem voltak igazán haverok. A hormonok el kezdtek tombolni, nem Én lettem a lányok álma. Senki nem volt akivel ezeket megbeszélhettem. Úgy éreztem a szüleim nem szeretnek, nem úgy mint a bátyámat. Mikor már dolgoztak mind a ketten, nem hallgattak meg, mondván nekem nem lehet ilyen problémám. Egyre lejjebb csúsztam (soha nem drogoztam), egyre önpusztítóbb életet kezdtem élni. Az általánostól kezdve csodabogárnak, különcnek találtak, még a tanáraim is (meg egy pufi kisgyerek voltam). Emiatt megkaptam a magamét. könyvekbe menekültem. Majd később középiskolában már az alkoholba (ekkora nagyon sokat változtam lefogytam, sportoltam, próbáltam beilleszkedni). A beilleszkedés nem ment. Mikor középiskolába kerültem, már súlyos depresszióval küzdöttem (a szüleimnek akkor esett le, hogy depressziós vagyok, amikor pár évre rá a kórházból hívták őket, bocs de fiúk súlyos gyógyszer és alkohol mérgezéses kómába esett). Próbáltam, szerelembe esni. Az első szerelem. Csodálatos lány volt, középiskolás volt Ő másodéves én elsőéves. A kapcsolatunkat a legjobbnak hitt barátom, tette tönkre, mert tetszett neki a lány. Utána az elkövetkező évek piálással, koncertekkel és zenéléssel teltek el. Ja azt mondtam, vagy sem, hogy az osztályfőnököm, akinek az lett volna a dolga, hogy bennünket tereljen a felnőtté válás útján, kijelentette (tegyük hozzá, hogy nem is ismert), Én meg két osztálytársam a fertőzés az osztályban - mivel mi lebuktunk hozzá - s hogy ki fogja irtani ezt a fertőzést az osztályból? Az elkövetkezendő három évben mindent elkövetett, hogy véghez vigye a tervét. Az utolsó akciója az volt amikor meggyanúsított, hogy én terjesztem a kábítószert (életemben soha semmi közöm nem volt kábszerhez) az iskolában - jó pofa mi? - s fegyelmit indított ellenem. kiderült, hogy ez részéről egy rágalomhadjárat. De nem bírtam és inkább megbuktam, csak hogy soha ne taníthasson engem. Ekkor már lányok jöttek, mentek, nem bírták elviselni az önpusztításom. Az egyik csúnyán elbánt velem, kétszer férfival, egyszer nővel megcsalt a leányzó - aranyos - na ekkor jött az antidepresszánsra való berúgás koncertre menve. A kórházba kötöttem ki (nem öngyilkossági kísérlet volt), mikor a kómából felébredtem, nem magamat kezdtem sajnálni, hanem a szeretteim. A következő időszak meghatározó volt. kikerültem a kórházból, szakítottam a lánnyal, elkezdtem újra tanulni. Következő két évet végig tanultam. 4-s átlag érettségi 5.6. év szociális menedzseri szak (kitűnő államvizsga), újságíró szak (kitűnő államvizsga), főiskola. Dolgoztam újságíróként (közben írtam egy könyvet), majd főiskola közben pénzügyi területen helyezkedtem el. Posta Bank, Erste Bank, Posta Biztosító, Groupama Biztosító. Majd jelentkeztem, az egyik úgymond "hárombetűs" állami szervezethez (csak az egyik az, a másik kettő betűs), sikerrel teljesítettem minden fordulót, szerencsétlen körülmények miatt felvételiztetésünket leállították (Gyurcsány akkor szervezte át ezeket a szervezeteket), visszatértem a pénzügyi szférába. Nemzetközi szintre küzdöttem fel magam. Ma jelenleg egy nemzetközi pénzügyi csoport, üzletág igazgatója vagyok, aminek létrehozásában nem kevés munkát, pénzt és rengeteg időt fektettem bele. 19 évesen is megtaláltam a szerelmet. Kedvesemmel 12 éve vagyunk együtt. Gyermek még nincs, de tervezzük az elkövetkezendő 1-2 évben. 156 IQ-val rendelkezem (hivatalosan mért adat). A fentebb leírtak alapján, oly sok helyen durvulhatott volna el a helyzet, ahol igazi ámokfutóvá válhattam volna. De nem volt meg bennem a hajlam, hogy igazán ártsak bárkinek is, annak ellenére, hogy szétcsúsztam és hogy kicsúszott a talaj a lábam alól, nagy volt bennem az élni-akarás, még ha ezt nem is ismertem fel. Ki a hibás? Szülők? Társadalom? Én? Talán mindegyikünk, talán egyikünk sem. Talán a körülmények. De az biztos, hogy soha nem hibáztattam, másokat azokért a történésekért amik történtek velem. Pedig oly könnyű lett volna. Magamnak Én voltam a legfőbb bűnbank. De rá kellett jönnöm ahogy idősebb lettem, hogy istenigazából magamat sem hibáztathatom mindenért. A kérdésem a következő, akkor ki a hibás? Az erőszakos filmek, a videojátékok, a magány, a társadalom, a szülők vagy esetleg valami más? 32 éves vagyok. Budapesti lakos. S még mindig itt vagyok. S itt leszek amíg az istenek is úgy akarják. |
|
2010.12.27 1:35 / utoljára módosítva: 2010.12.27 1:37 00 / | |
Offline
|
|
Hát neked sem volt semmi azért Cyberdog, elismerésem a kitartásodért. Én azt mondanám, környezet és kezdeti nevelés, mivel a gyereknél főleg az első 9 év nevelése kiemelten fontos. Ugyanis ekkor tanulja meg az igazságérzetet, döntést jó és rossz dolgok közt, kapja meg azt a szüleitől, ami később támaszként, alapként szolgál a kisiklásokhoz a visszatérésre.
Nálam mondjuk már másabb a helyzet: SPOILER! Nos, ha azt vesszük figyelembe, hogy rendszerváltó gyerek vagyok (szül.: 1990. október 1.), nekem ez az első 9 év különösen rosszul hatott ki. Nagyon kispolgári az életet élő családba születtem. Apám születésem óta súlyos alkoholista, anyám meg csak tűrt és ha alkesz apám nem is minden alkalommal bántott minket, miután rendszerint anyámnál volt a veszekedés acélfonala (értsétek: a kés). De ha kaptam (és csak én kaptam, anyát egyszer se merte megütni), akkor az szólt. Beszakítottam 3 centi vastag furnérlemezből készült bútorajtót (1. fejsérülés: a koponya horizontálisan a jobb oldalon, hajtakarásban), egy sütőajtót, ami csak leszakadt a helyéből, s még csomó mindennek neki estem: hűtő, padló, fal... ami éppen a második pofont adta. Megvert azért mert nem tudtam megtartani az egyensúlyom a kétkerekű biciklin, miközben seprűvel rángatta azt alattam és még sok másik eset... bátyám próbált időről időre megvédeni, ha épp anya nem tudta. A válás 11 éves koromban volt véglegesítve, addig tűrtünk. Ha nem otthon voltam, akkor kórházban, mivel betegeskedtem bőven. Egyszer kis híján meghaltam egy román orvos (nem diszkrimináció, mivel román neve volt) kezeitől, mikor a fülem úgy begyulladt, hogy hogy gyakorlatilag 1 nap sem választott el a haláltól. Kerepestarcsán mentette meg orvos az életemet, neki köszönhetem, hogy még élek... Viszont hamarabb tanultam meg olvasni, írni, számolni és beszélni (3 évesen), 2 évesen számítógép előtt ültem (rá félévre már format c: parancs csuklóból ment, az egyik verésem is ehhez kapcsolódik), s szintén 3 éves korom óta tanulok angolt (3-7 évig csak tanulgattam, de éppen annyira, hogy ált. suli első 6 évfolyamában nem kellett tanulnom semmit). így az óvodában én olvastam fel másoknak, és belőlük nyertem az erőt és a támaszt... s nyerem ma is, mert saját erőm nincs. Az ált. suliban ez az agresszív gyerekkor visszaköszönt: hagytam, hogy folyton felspannoljanak, ilyenkor rendszerint azt vertem, aki felhúzott. Emiatt jártam gyógyszerkezelésre és pszichológushoz (és amennyire kooperatív voltam velük, 5-nek kellett kezelnie). Gyakorlatilag olyanokat, hogy falról letépett lambériával vertem az illetőt, ajtó törtem szét, ha épp útban volt, ami volt a kezemben repült (szék, asztal, alma, létra stb.)... pedig csak egy vézna gyerek voltam a magam 20 kilójával. 7x akartak az egyik évben kicsapni. Gyűlölettel telt az áltsuli, megjártam a skinheadek útját is és 7. osztálytól kezdve vedeltem én is. Időközben az egyik kórházi tartózkodásom (4.ben egy epileptiform collapsus következtében indult egy kálvária, hogy mi van) alatt további kezeléseket kaptam, főleg gyógyszereset és azon belül is nyugtatókat. Az egyik akkori mérés alapján 133-as IQ-t, 134-es AQ-t és hihetetlen magas 137-es EQ-t mértek (bár nem tudom időközben változhat-e ez még), valamint pszichés zavarokat, amelyeket hangualtomtól/érzelmi állapotomtól függően tudok már kontrollálni vagy se... A középiskola már nyugisabban telt. Lévén olyat igyekeztem választani, ahova senki se jön a volt sulimból. Különösebb gond nem volt, leszámítva, hogy az egyik bulira, amire kivételesen elmentem, egyszerűen kaptam egy enyhe nikotinmérgezést, amitől nikotinallergiám lett. Rá pár héttel elvesztettem egy társaságot, ahova korábban tartozhattam, mert olyan seggrészeg lettem, hogy az a klikk kilökött. S visszaút nincs. Páran vannak még onnan, akikkel szoktam beszélni, mert őket ez sem érdekli, de a csoport diktatórikus vezetésű még most is. Amikor végül beláttam, hogy nincs visszaút oda, megint cigi+pia. A cigi miatt haltam meg egyszer kis híján. Ugyanis idegi és véri alapon is gyenge vagyok. Itt azt értem, hogy a túl sokáig tartó stressztől epileptiform tüneteket produkálok, vagyis nagyon részben epilepsziásnak vagyok mondható. A vérnyomásom meg 100 körüli. A cigi lejjebb nyomja ezt 60 körülire. A egyik cigi után leestem a lépcsőn. Félóra K.O. minimum és jártam odaát az alatt az idő alatt. Amikor "visszatértem" a lépcsőn feküdtem a saját véremben röhögve... (sokadik fejsérülés, de mind közül a legsúlyosabb, mert nem sokon múlt, hogy odaát is maradjak...) Végig jól teljesítettem a suliban, mert nagy volt a nyomás rajtam, anyám elvárta tőlem mindenképp. 4.8-as érettségi átlaggal amire nem tanultam egy dekát sem, nyelvvizsgával hasonló módon, s most 20 évesen itt vagyok infókönyvtáros szakon az ELTÉn. Szerelem konvergál a 0-hoz, senki sehol semerre, helyette itt van egy valami körülírhatatlan, valami amitől a józanabbik énem is retteg... Lehet nem valami súlyos, de azért mégis magáért beszél. A ki a hibás itt is kereshető. Nem csoda talán, hogy inkább elzárom magam, mint sem "éljek"? A boldogságom is mindig csak egy maszk, amikor mosolygok, az csak hamis álarc, mert legbelül mindig szenvedek. S nem egyszer gondolom a mai napig, hogy jobb lett volna ott maradni a lépcsőn... |
|
2010.12.27 2:37 00 / | |
|
|
riczsilver írta: Hát neked sem volt semmi azért Cyberdog, elismerésem a kitartásodért. Én azt mondanám, környezet és kezdeti nevelés, mivel a gyereknél főleg az első 9 év nevelése kiemelten fontos. Ugyanis ekkor tanulja meg az igazságérzetet, döntést jó és rossz dolgok közt, kapja meg azt a szüleitől, ami később támaszként, alapként szolgál a kisiklásokhoz a visszatérésre.Nálam mondjuk már másabb a helyzet: SPOILER! Nos, ha azt vesszük figyelembe, hogy rendszerváltó gyerek vagyok (szül.: 1990. október 1.), nekem ez az első 9 év különösen rosszul hatott ki. Nagyon kispolgári az életet élő családba születtem. Apám születésem óta súlyos alkoholista, anyám meg csak tűrt és ha alkesz apám nem is minden alkalommal bántott minket, miután rendszerint anyámnál volt a veszekedés acélfonala (értsétek: a kés). De ha kaptam (és csak én kaptam, anyát egyszer se merte megütni), akkor az szólt. Beszakítottam 3 centi vastag furnérlemezből készült bútorajtót (1. fejsérülés: a koponya horizontálisan a jobb oldalon, hajtakarásban), egy sütőajtót, ami csak leszakadt a helyéből, s még csomó mindennek neki estem: hűtő, padló, fal... ami éppen a második pofont adta. Megvert azért mert nem tudtam megtartani az egyensúlyom a kétkerekű biciklin, miközben seprűvel rángatta azt alattam és még sok másik eset... bátyám próbált időről időre megvédeni, ha épp anya nem tudta. A válás 11 éves koromban volt véglegesítve, addig tűrtünk. Ha nem otthon voltam, akkor kórházban, mivel betegeskedtem bőven. Egyszer kis híján meghaltam egy román orvos (nem diszkrimináció, mivel román neve volt) kezeitől, mikor a fülem úgy begyulladt, hogy hogy gyakorlatilag 1 nap sem választott el a haláltól. Kerepestarcsán mentette meg orvos az életemet, neki köszönhetem, hogy még élek... Viszont hamarabb tanultam meg olvasni, írni, számolni és beszélni (3 évesen), 2 évesen számítógép előtt ültem (rá félévre már format c: parancs csuklóból ment, az egyik verésem is ehhez kapcsolódik), s szintén 3 éves korom óta tanulok angolt (3-7 évig csak tanulgattam, de éppen annyira, hogy ált. suli első 6 évfolyamában nem kellett tanulnom semmit). így az óvodában én olvastam fel másoknak, és belőlük nyertem az erőt és a támaszt... s nyerem ma is, mert saját erőm nincs. Az ált. suliban ez az agresszív gyerekkor visszaköszönt: hagytam, hogy folyton felspannoljanak, ilyenkor rendszerint azt vertem, aki felhúzott. Emiatt jártam gyógyszerkezelésre és pszichológushoz (és amennyire kooperatív voltam velük, 5-nek kellett kezelnie). Gyakorlatilag olyanokat, hogy falról letépett lambériával vertem az illetőt, ajtó törtem szét, ha épp útban volt, ami volt a kezemben repült (szék, asztal, alma, létra stb.)... pedig csak egy vézna gyerek voltam a magam 20 kilójával. 7x akartak az egyik évben kicsapni. Gyűlölettel telt az áltsuli, megjártam a skinheadek útját is és 7. osztálytól kezdve vedeltem én is. Időközben az egyik kórházi tartózkodásom (4.ben egy epileptiform collapsus következtében indult egy kálvária, hogy mi van) alatt további kezeléseket kaptam, főleg gyógyszereset és azon belül is nyugtatókat. Az egyik akkori mérés alapján 133-as IQ-t, 134-es AQ-t és hihetetlen magas 137-es EQ-t mértek (bár nem tudom időközben változhat-e ez még), valamint pszichés zavarokat, amelyeket hangualtomtól/érzelmi állapotomtól függően tudok már kontrollálni vagy se... A középiskola már nyugisabban telt. Lévén olyat igyekeztem választani, ahova senki se jön a volt sulimból. Különösebb gond nem volt, leszámítva, hogy az egyik bulira, amire kivételesen elmentem, egyszerűen kaptam egy enyhe nikotinmérgezést, amitől nikotinallergiám lett. Rá pár héttel elvesztettem egy társaságot, ahova korábban tartozhattam, mert olyan seggrészeg lettem, hogy az a klikk kilökött. S visszaút nincs. Páran vannak még onnan, akikkel szoktam beszélni, mert őket ez sem érdekli, de a csoport diktatórikus vezetésű még most is. Amikor végül beláttam, hogy nincs visszaút oda, megint cigi+pia. A cigi miatt haltam meg egyszer kis híján. Ugyanis idegi és véri alapon is gyenge vagyok. Itt azt értem, hogy a túl sokáig tartó stressztől epileptiform tüneteket produkálok, vagyis nagyon részben epilepsziásnak vagyok mondható. A vérnyomásom meg 100 körüli. A cigi lejjebb nyomja ezt 60 körülire. A egyik cigi után leestem a lépcsőn. Félóra K.O. minimum és jártam odaát az alatt az idő alatt. Amikor "visszatértem" a lépcsőn feküdtem a saját véremben röhögve... (sokadik fejsérülés, de mind közül a legsúlyosabb, mert nem sokon múlt, hogy odaát is maradjak...) Végig jól teljesítettem a suliban, mert nagy volt a nyomás rajtam, anyám elvárta tőlem mindenképp. 4.8-as érettségi átlaggal amire nem tanultam egy dekát sem, nyelvvizsgával hasonló módon, s most 20 évesen itt vagyok infókönyvtáros szakon az ELTÉn. Szerelem konvergál a 0-hoz, senki sehol semerre, helyette itt van egy valami körülírhatatlan, valami amitől a józanabbik énem is retteg... Lehet nem valami súlyos, de azért mégis magáért beszél. A ki a hibás itt is kereshető. Nem csoda talán, hogy inkább elzárom magam, mint sem "éljek"? A boldogságom is mindig csak egy maszk, amikor mosolygok, az csak hamis álarc, mert legbelül mindig szenvedek. S nem egyszer gondolom a mai napig, hogy jobb lett volna ott maradni a lépcsőn... Köszönöm, hogy megosztottad velem, személyes tapasztalataid. Borzasztó dolgok ezek. Szerintem még számtalan személyes tapasztalatot tudnának írni az itteni tagok. Ilyen törvényeket hoznak, a gyerekek védelmében? Mint a fenti is? Vagy csak vegyük a Magyar példát, az új média törvényt. Hogy jönnek ahhoz a politikusok, hogy a mi áldozatunkat, amit akaratlanul hoztunk, semmisé tegyék, egy kreált bűnbakra mutogatva? Mi jogon veszik a bátorságot ahhoz, hogy azt mondják, hogy "Ami veled történt édes fiam/lányom az nem a társadalom hibája, hanem az Animé, Mangáé, a számítógépes játékoké, a metal zenéé, a sci-fi és fantasy könyveké? Ha törvényt akarnak alkotni, akkor alkossanak olyan törvényt ami ténylegesen megvédi a gyermeket a családon-belüli erőszaktól, a gyereket az iskolában a megalázástól, legyen az tanár vagy diák aki elköveti, a ferde-hajlamúaktól (egy év után kiengedik őket és újra azt tesznek amit akarnak). Akkor védjék meg őket a tényleges veszélyektől. Ne pedig attól, amiben legalább egy kicsit örömét leli a sok sz@rság közepette ami körülveszi. 1. Az FPS-eken keresztül levezethettem az agresszióm. 2. a Metalzenében levezethettem a dühömet, a keserűségemet, a fájdalmamat 3. Az anime is sokszor segített (20 éves korom óta nézem), amikor felgyülemlett a sok kaki az életembe, akkor megnéztem az egyik kedvenc sorozatom és jobb kedvre derített (legyen az romantikus, sci-fi, vagy fantasy sorozat), s nem a páromra zúdítottam a sok szennyet, ami engem is ért. 4. A sci-fi, fantasy könyvek által kiszakadhattam a valóságból, ha csak egy kicsit is. Egy normális ember számára ezek csak pluszok az amúgy is nehéz élethez, amivel egy kicsit elviselhetőbbé teszi. Nem mi vagyunk örültek, akiket megaláztak, bántottak, emberi mivoltunkban megsértettek, hanem mindenki más. A társadalom és a politikusok nem bíznak bennünk, úgy gondolják,hogy Ők dönthetnek helyettünk, s megmondhatják mi a jó nekünk. Pedig tudok Én dönteni, tudok most, tudtam 10 évesen és tudtam 4 évesen is. Csak nem csinálhattam rosszul, ha még mindig itt vagyok és nem ártottam senkinek sem ez idő alatt. Alkossanak törvényt! De akkor tényleg olyat, ami rákényszeríti az igazi felelősöket arra, hogy számot vessenek, Hogy ők a hibásak, ha elcseszik egy gyerek életét, vagy csak egyszerűen az állam, rákényszeríti a szülőket, hogy mindketten dolgozzanak látástól-vakulásig, a gyerekek rovására (adók, adósságok, áremelések, közepes nominálbérek alacsony reálbér értékkel, minimálbérek, megszorítások, családok ellehetetlenítése, számtalan család a csőd szélére kerül, szülőket a vállalkozói szférába kényszerítik, ahol az adók mértéke a legmagasabb) (Félreértés ne essék, a szüleim jó emberek, bár a maguk módján egyszerűek, nem ellenük ágálok), de számtalan olyan történet van, ahol szülők bántják a gyereküket, vagy a társadalom rekeszti ki a gyereket. Két példa, mind a kettő megtörtént és igen jó barátaim ők. Előre is elnézést kérek tőlük, ha esetleg olvasnák ezt és magukra ismernének. SPOILER! Az egyik legjobb barátom,olyan családban nőt fel, ahol az erőszak mindennapos volt, az apja ha berúgott széjjel verte a családot, nem számított, hogy a felesége volt vagy a saját gyereke. A srácnál is kialakult az epilepszia, illetve alvajáró lett. Az egyik ilyen alkalommal, (11 éves volt) az apja, kezelésbe vette az anyját a srácnak, addig püfölte, amíg volt az anyjában élet. A legjobb barátom fogta a konyhakést és leszúrta az apját (11 évesen). Az anyja két hónapig volt kórházban, az apja két hétig. Addig Ő a nagyszüleinél volt. Mikor az anyja kijött akkor hivatalosan is beadta a válókeresetet és távóltartási végzést kért a haverom apja ellen. A srácban évekig nyomot hagyott, ivott keményen Ő is (zenésztársam volt). Egyszer elmesélte, hogy az egyik alvajárása közben (újra élte az egész dolgot), a mostohaapja és az anyja csavarta ki a kezéből a kést (s ekkor már 17 éves volt), mert majdnem leszúrta a mostohaapját, akiről azt hitte az apja és megint szét akarja verni a családot. egy másik alkalommal majdnem a barátnőjét fojtotta meg álmában. A gyerek kész idegroncs volt. Orvosi kezelés nála is. (Nálam is volt). A másik haveromnak elváltak a szülei, anyjával maradt, a nő újra férjhez ment. Született egy féltestvére. A mostohaapja nem is egyszer éreztette vele, hogy semmi közük egymáshoz, neki egy fia van és az pedig az édes gyermeke. Ő pedig csak a feleségének a gyereke. Volt olyan, hogy elzavarta otthonról, ilyenkor az apjánál aludt. mikor normalizálódott a helyzet valamicskét közte és a mostohaapja közt, akkor is történtek apró dolgok. A karácsonyi ajándékot amit az anyjától, meg a mostohaapjától kapott, ki kellett fizetnie az utolsó fillérig. A féltesóját a mostohaapja próbálta a haverom ellen nevelni. na ez nem jött be. Ezek mind valós dolgok, megtörtént dolgok a 20 század végén, 21 század elején. S most is történnek ilyen dolgok. Mi vagyunk az elveszett nemzedék. |
|
2010.12.27 4:49 / utoljára módosítva: 2010.12.27 5:02 00 / | |
Offline
|
|
Cyberdog írta: Ha törvényt akarnak alkotni, akkor alkossanak olyan törvényt ami ténylegesen megvédi a gyermeket a családon-belüli erőszaktól, a gyereket az iskolában a megalázástól, legyen az tanár vagy diák aki elköveti, a ferde-hajlamúaktól (egy év után kiengedik őket és újra azt tesznek amit akarnak).Könyvtárosin a legnagyobb érték, amit belénk nevelnek, az a demokráciavédelem, bár van egy olyan érzésem, hogy itt 1945 óta nem volt demokrácia. Cyberdog írta: 1. Az FPS-eken keresztül levezethettem az agresszióm.2. a Metalzenében levezethettem a dühömet, a keserűségemet, a fájdalmamat 3. Az anime is sokszor segített (20 éves korom óta nézem), amikor felgyülemlett a sok kaki az életembe, akkor megnéztem az egyik kedvenc sorozatom és jobb kedvre derített (legyen az romantikus, sci-fi, vagy fantasy sorozat), s nem a páromra zúdítottam a sok szennyet, ami engem is ért. 4. A sci-fi, fantasy könyvek által kiszakadhattam a valóságból, ha csak egy kicsit is. |
|
2010.12.27 5:02 00 / | |
|
|
riczsilver írta: Cyberdog írta: Ha törvényt akarnak alkotni, akkor alkossanak olyan törvényt ami ténylegesen megvédi a gyermeket a családon-belüli erőszaktól, a gyereket az iskolában a megalázástól, legyen az tanár vagy diák aki elköveti, a ferde-hajlamúaktól (egy év után kiengedik őket és újra azt tesznek amit akarnak).Könyvtárosin a legnagyobb érték, amit belénk nevelnek, az a demokráciavédelem, bár van egy olyan érzésem, hogy itt 1945 óta nem volt demokrácia. Cyberdog írta: 1. Az FPS-eken keresztül levezethettem az agresszióm.2. a Metalzenében levezethettem a dühömet, a keserűségemet, a fájdalmamat 3. Az anime is sokszor segített (20 éves korom óta nézem), amikor felgyülemlett a sok kaki az életembe, akkor megnéztem az egyik kedvenc sorozatom és jobb kedvre derített (legyen az romantikus, sci-fi, vagy fantasy sorozat), s nem a páromra zúdítottam a sok szennyet, ami engem is ért. 4. A sci-fi, fantasy könyvek által kiszakadhattam a valóságból, ha csak egy kicsit is. Igen, ez tény. De az a tanár tanult etikát, gyereknevelést, pszichológiát, és még lehetne sorolni. Vagyis kellő ismeret és tudásanyag áll rendelkezésére. S igaz az is, hogy Ő is ember, azaz ugyanazon problémákkal szembesül, mint mindenki más is. De ha családmodell csődöt mondott és utána az iskolamodell is, akkor mi marad a gyereknek? Hol tanulhat bármit is a világról, az emberi értékekről, a társadalmi normákról? Mikor iskolába megy a gyerek, az iskola felelősséget vállal azért a gyerekért, hogy tanítja és neveli, amíg bent van. Megismerteti a világgal, a társadalmi elvárásokkal, szerepekkel. vállalja a felelősséget azért, hogy gyereknek bővítse ismeretét, hogy minél több választása lehessen az életben. Mint mondottam, a szüleim bár sokat dolgoztak és úgy éreztem elhanyagolnak, azért biztosították a lehetőséget, hogy tanulhassak, fejlesszem magam. S mikor már elég idős voltam, hogy az igazán létfontos döntéseket meghozzam, rám bízzák a dolgot. Hibáztathatnám, őket sok mindenért, de nem teszem, mert azért mindent megtettek ami az erejükből tellett, hogy tanuljak, hogy ruhám és ennivalóm legyen. Viszont érzelmileg, nem voltak mellettem. Lélekben hiányoltam őket, a jelenlétüket. Nem hallgattak meg. s mivel el voltak foglalva, nem vették észre, merre haladok. Nem voltak ott a sikereimnél, sem a kudarcaimnál. 20 éves voltam amikor érettségiztem. Akkor mondta először apám, hogy büszke rám. Anyám, nem hallgatott meg senkit és még most sem teszi ezt. Ha problémája volt az embernek, akkor az övé fontosabb volt. Nem tudják a mai napig, 15 éves voltam, amikor az egyik barátom (egy leányzó, kezdődő szerelem), belefulladt a Dunába. Azt sem tudják, hogy négy barátom (21 voltam), autóbalesetben meghalt (nem ittak, csak fellépésről jöttek és elaludt az egyikük a volánnál). Csak az tűnt fel nekik, hogy aznap öltönyben mentem el otthonról amikor a temetésük volt. Annyira változatos körülmények ezek. Ki az aki okolható? Rohadtul nem lehet megtudni. Mindenki és senki. Talán itt kéne kezdeni, az okok feltárását, a problémák megoldását, a családokból kifelé. Család - iskola - társadalmi nyomás - az ember és állam viszonya. De nehéz ez, iszonyatos sok erőfeszítésbe kerülne, munkába, időbe és pénzbe. Egyszerűbb valamilyen külső tényezőre fogni az egészet, mint azt elismerni, hogy a társadalmunk már alapból, úgy el van cseszve, ahogy azt egy demokratikus alapokon nyugvó rendszerben el lehet cseszni. De nagyon eltértünk a hírtől. Elnézést kérek mindenkitől, de legfőképp a modiktól, amennyiben úgy találják, hogy nem kapcsolódik a témához. (De meglátásom szerint nagyon is, bár ez szubjektív. Mennyire elképesztő, hogy ez az egyszerűnek tűnő hír, milyen vitákat és eszmecseréket váltott ki.) |
|
2010.12.27 5:25 / utoljára módosítva: 2010.12.27 5:40 00 / | |
Offline
|
|
Van az a poénos mondás: "Ha az iskola az életre nevel, nem félek a haláltól.". A modellek csődjével már sajnos nem tartalmaz poént.
Az én anyám meghallgat, de vannak, amit még neki sem mondok el. Vannak, amiket meg senkinek se mondok el, vannak a beszélgetéseimben "tabutémák", amik nem jöhetnek szóba, mert úgysem kap senki rá választ. Amit lehet, inkább temetek. |
|
2010.12.27 5:41 00 / |