Az első M: A Teikou Alsó-középiskola eseménydús iskola utáni mindennapjai

(( Az M a Mérkőzés / Meccs szóra utal ))

Első rész

A Teiko Alsó-középiskola kosárlabda csapata uralta három egymást követő éven keresztül a nemzetközi középiskolai bajnokságot. A pompás történelmük során/feljegyzéseik alapján azonban akadt egy még dicsőbb korszak. Úgy vélték az emberek, hogy a zsenik közül minden évtizedben csupán egy jelenik meg, akkor azonban mégis öt jelent meg egy időben. Ők voltak a legerősebbek, akiket a „Csodák Generációja“ néven ismertek. Ők voltak a „Csodák Generációja”, akiknek sikerült megvalósítaniuk a Teiko „száz küzdelem, száz győzelem”-ként hangoztatott mottóját. Ez az öt zseni a következő volt: Akashi, Midorima, Murasakibara, Kise, Aomine. Azonban volt egyvalaki, akit ez az öt zseni elismert - A rejtélyes hatodik játékos, Tetsuya Kuroko.

Ez a történet eme fiatalokról szól, még mielőtt csodának nevezték volna őket és nem dicsőítették volna őket országszerte. Ez egy történet abból az időből, amikor még nem fedezték fel a saját magukban rejlő igazi erőt.

- Elutasítottad!?

- Hé, n-ne parázz! Pszt!

Satsuki Momoi sietősen ráhelyezte ujját az ajkaira, ezzel csendre intve osztálytársát, Yayoi Izumit. Izumi is villámgyorsan eltakarta a száját a kezével és körbenézett.

Miután a hatodik tanítási óra véget ért, az osztályterem roppant zajos volt, amint feloszlott azokra, akik készen álltak arra, hogy haza menjenek, és azokra, akik rohantak, hogy felkészülhessenek a klub tevékenységeikre. Senki sem szentelt különösebb figyelmet arra a kettőre, akik titokban beszélgettek az osztály hátsó felében.

Izumi és Momoi megnyugvásképp a mellkasukra helyezték a kezüket. Azután, mint ha mi sem történt volna, Momoi lépett egyet az osztály ajtaja felé és mosolyogva ezt mondta Izuminak:

- Nos, akkor nekem most klub tevékenységem van, szóval…

- Hékás, megállj!

Momoit látva, ahogyan vigyorogva készült elhagyni a termet, Izumi megragadta a kezét, azután rátette mindkét kezét osztálytársa vállára, odanyomta az arcát és lágy hangon ezt kérdezte:

- Valójában miért is kellett elutasítanod!? Az, aki szerelmet vallott neked, a röplabda csapat kapitánya! Ő egy extra jóképű pasi, akinek saját fanklubja van! Hogyan tudtál elutasítani egy ilyen embert!?

- D-de, nem nagyon ismerem őt…

Momoi egy kicsit nyugtalankodva sütötte le a szemét. Izumi elkeseredve rángatta a vállait.

- Apránként jobban megismerheted őt, miután már randiztál vele! Nagy kár! De még mekkora kár, Satsuki! Ebben az évben már ő a hatodik, aki szerelmet vallott neked!

Izumi folytatta Momoi vállainak a rángatását. Hirtelen abbahagyta.

- Satsuki… Lehetséges, hogy…

Felcsillant a szeme.

- Van már valaki, aki tetszik neked!?

- Ah!?

Momoi elpirult. Természetesen, ez nem kerülhette el Izumi figyelmét. Határozottan veregette Momoi vállát, büszke arckifejezést öltve, mintha közben azt mondta volna: „Hmph, kitaláltam!”.

- Ohohó, nem csoda! Ki az a személy!? Aomine-kun!?

- Dehogy! Az a srác csupán egy gyerekkori barát! Mivel olykor túlságosan is engedetlen tud lenni, ezért szemmel kell tartanom őt… Egyáltalán nincs semmi más oka!

- Csakugyan? Egy ártatlan gyerekkori barát egy napon akár a szerelmi érdeklődés tárgyává is válhat! Milyen romantikus! Túl tökéletes! Még akár az Ma-ban is publikálhatod!

- Ma? Az meg micsoda?

- A Margaret magazin! Ismertebb nevén a Ma!

Izumi csalódottságában sóhajtott egyet, és finoman ráütött Momoi homlokára.

- Satsuki, igazán olvashatnál shoujo mangát is. Minden, amit olvasol, összefügg a kosárlabdával. Még akkor is, ha TV-ről van szó, mindig csak más iskolák videokazettáját nézed, igaz? Néha tényleg olvashatnál shoujo mangát is, és sóvároghatnál egy kicsit a szerelem után is. Annyiszor vallottak már neked szerelmet, egyszerűen hogyan tudsz nem törődni a szerelemmel?

- Nem mintha egyáltalán nem törődnék a szerelemmel…

Momoi határozatlanul és halkan válaszolt. Tisztában volt azzal, hogy az arca már így is vörös. Annak érdekében, hogy Izumi ne jöhessen rá, megfordult és megszökött osztálytársa kezei közül.

- Ha most rögtön nem indulok az edzésre, el fogok késni! Mentem is ~

Momoi integetve búcsúzott Izumitól, s közben már rohant is a tornaterem felé.

A mai nap a kosárlabda csapat számára különleges volt.

Nem mintha más iskolák elleni verseny került volna megrendezésre. A következő héten vannak a Teikou Alsó-középiskolában az évközi vizsgák. Mégha a sportolók rendkívüli tehetséggel is lennének megáldva, attól még ők is diákok maradnának, s a végén nekik is le kellene tenniük a vizsgáikat. Ma volt az összes klub vizsgák előtti utolsó találkozója.

Összeadva a négy vizsganapot a vizsgák előtti héttel, azt jelentette, hogy tizenegy teljes napon keresztül nem tarthatnak klub tevékenységeket. Ez a szenvedélyes kosárlabda klub tagjainak kínzás volt, így hát a mai napi klubtevékenység nagyon fontos volt a számukra.

Amikor Momoi belépett a tornaterembe és meghallotta, amint egy harmadéves azt mondta, hogy „ Ma, miután végeztünk az alapgyakorlatokkal, be is fejezzük.” , nagyokat pislogott meglepődöttségében.

- Csak alapgyakorlatokat végezni… Jó lesz ez így?

Momoi azt hitte, hogy rosszul hallotta a harmadévest, úgyhogy várta, hogy az megerősítse azt. Azonban a felsőbb éves csupán bólintott egyet és azt mondta, hogy: „Igen.”

- Akashi volt, aki azt mondta, hogy ma csak alapgyakorlatok lesznek.

- Akashi-kun…?

Momoi ránézett az éppen edző klubtagokra. Kiszúrta Akashit a pálya körül futó tagok közül. Akashi, szokás szerint, most is keményen vette az edzést.

- Biztos megvan rá az oka, hogy Akashi ezt mondta.

- Ez igaz.

Meghallva a felsőbb évesek beszédét, Momoi még mindig nem értette, azonban egyet értett a meghozott döntéssel. Ha ez Akashi javaslata volt, akkor nem állt szándékában szembeszegülni a döntéssel.

Akashi javaslata mindig felülmúlta mások elvárásait. Azonban, minden alkalommal, az emberek csak később tudták megbecsülni a javaslatok helyénvalóságát.

A legjobb példa erre, amikor Akashi felfedezte a Csodák Generációjának rejtélyes hatodik játékosát.

- Az… Összefüggne azzal a döntéssel, hogy én mindvégig csak üljek?

Momoi hirtelen meghallva ezt, meglepődöttségében hátraugrott.

- Momoi-san, jól vagy?

- T-Tetsu-kun?

Az, aki beszélt, Kuroko Tetsuya volt, az egyetlen, akit Momoi keresett.

Kuroko a pályán kívül tartózkodott, a szokásos edzőruháját viselve. Szorosan Momoi mellett állt, és csak figyelt.

- Tetsu-kun, m-miért vagy itt!? Ah, huh? Üldögélsz?

Ijedtségében, Momoi csak rekedtesen tudta feltenni a kérdést, ami nem lenne meglepő reakció akkor, ha pont az a személy, akit kerestél, hirtelen ott teremne előtted.

- Ma Akashi-kun váratlanul azt kérte tőlem, hogy figyeljek. Miért van ez így?

Kuroko mormogott.

Annak ellenére, hogy a szokásos kifejezéstelen arcát mutatta, a hangja elégedetlenségről tanúskodott.
- Akashi-kun? Azt mondta, hogy csak figyelj?

Kérdezte Momoi, amikor már végleg sikerült megnyugodnia. Kuroko válaszolta:

- Igen.

- Ha ez az, amit Akashi-kun mondott, akkor csak csendben kéne figyelned.

A felsőbb éves megveregette Kuroko vállát és ment edzeni.

- De ma van az utolsó edzés, mielőtt még a vizsgák...

Kuroko száját elhagyta egy apró sóhaj.

Mivel már a felsőbb éves is megmondta, azt jelentette, hogy döntést nem lehet megváltoztatni. Kuroko csupán Momoi mellett maradhatott és csak nézhette, ahogyan mások edzenek.

Momoi a pályát fürkészte, azonban nagyon is tisztában volt a rejtélyes hatodik játékos jelenlétével. Eszébe jutottak Izumi szavai.

„ Van már valaki, aki tetszik neked!?”

Momoi Kuroko felé pillantott, aki rezzenéstelenül bámulta a pályát.

Valószínűleg… belezúgni abba a személybe, aki mellette áll, az egyedülibe, akinek alacsony az észrevételi indexe.

Őszintén szólva, csak mostanában vette észre Kurokot.

Egy kis esetnek köszönhetően. Néhány nappal azután, hogy befejeződtek a klubtevékenységek, a férfi klubtagok szokásukhoz híven beugrottak a hazafele útba eső élelmiszerboltba. Momoi velük volt, azonban egyedüli lány lévén, nem tudott beilleszkedni a fiúk hangos tömegébe.

Csak messziről figyelte őket, nem szándékosan a „Nem számít, hogy mi, én akkor is irigylem őket~” arckifejezést öltve.

Ebben a pillanatban történt az, amikor Kuroko hirtelen megjelent előtte.

- Nekem már nincs szükségem erre. Kérlek, fogadd el.

- Mi?

Kurorko átadta neki a megevett jégrém után megmaradt pálcikát. Mivel mindez olyan hirtelen történt, Momoi reagálni sem tudott, csak vakon elfogadta a pálcikát. „Ez meg mi?” Gyanakodva nézegette a pálcikát, melyről az ’Ön nyert’ felirat köszönt vissza.

Ez volt az az esemény, amely szikrát gyújtott Momoi szívében.

Kuroko minden tette tökéletesnek látszott Momoi szemében. Tudomásul vette a lány érzéseit és könnyedén segített neki, hogy részese lehessen a csapatnak. És nem csak azt, egyáltalán nem tűnt úgy, mintha lekezelően viselkedne a lánnyal szemben.

Az igazat megvallva, senki sem tudja, hogy valójában mit is gondolhatott akkor Kuroko, azonban Momoi makacsul hitt abban, amiben csak akart.

Ez volt annak az oka, hogy kezdte észrevenni Kurokot.

Amiánst elkezdett nagyobb figyelmet szentelni Kurokonak, felfedezett olyan dolgokat róla, amelyek azelőtt tudomásul sem vett. A mérkőzések alatt, az észrevételi indexe drasztikusan megváltozott a gyengéről a lenyűgözőre. Magától létrehozott egy teljesen egyedi kosárlabdastílust, és a lépései várakozáson felüliek voltak. Akármikor ilyennek látta Kurokot, az iránta való érdeklődése csak egyre nőtt.

Egy napon, Momoi hirtelen ráébredt.

- Lehet, hogy ez szerelem?

Azonban nem tudta, hogy vajon ezt az érzést ’szerelem’-nek lehet-e nevezni. Azt mondani, hogy ’a jégkrémes pálcika volt a kezdete a szerelemnek’ még számára is úgy hangzott, mint egy vicc.

Ha Izumi tudna erről, valószínűleg azt mondaná: „Túl sokat agyalsz rajta!”. De ilyen először fordult elő Momoival, hogy tudatában van egy fiú létezésének, és ez az elsődleges, amelyet kincsként kell őrizni. Emiatt volt az, hogy Momoi meggondolta magát, és inkább óvatosan áll hozzá a dolgokhoz.

A pályán elhangzó ujjongások zökkentették ki Momoit a gondolataiból.

- Hurrá!

Az edzés elérkezett a labdapasszolgatásos részhez. Ez egy háromemberes gyakorlat volt, ahol sprintelniük és passzolgatniuk kellet a labdát a pálya egyik oldaláról a másikra. Miután elérték a pálya végét, el kellet dobniuk a labdát. Ebben a pillanatban, éppen Aomine dobott kosárra. A kosárlabdapalánk mögött állt, Momoi irányába nézve. Úgy tűnt, mintha a palánk mögül dobott volna kosarat.

- Az a srác még mindig szeret ökörködni…

Momoi nem tudott mit tenni, csak nevetett.

- Azonban, ő nagyon jó.

Kuroko, mintha Momoi szavaival akarta volna felvenni a versenyt, ezt válaszolta:

- Aomine-kun valóban nagyon erős.

Miután ezt elmondta, Kuroko lehajolt, hogy felvegye a kosárlabdát, amely odagurult hozzá.

Ebben a pillanatban értette meg Momoi, hogy Akashi miért is mondta Kurokonak, hogy az oldalvonal mögül figyeljen.