Bram Stoker és John Polidori tutira búgócsigaként forog a sírjában, vagy ha éppen nem, hát egymás vállán zokogja végig másvilági életének hátralévő napjait a jelenlegi vámpír-trendek figyelemmel kísérése közepette. Bizonyos művek esetében valószínűleg kínjukban teszik mindezt, viszont a Hellsing-nél biztosra veszem, hogy a röhögéstől folynak tonnaszám a rég halott szépírók könnyei. Mert Drakula kérem szépen semmi ahhoz képest, amit Hirano Kouta a Hellsing lapjain az olvasóra szabadít Alucard személyében.


A mangakáról
HIRANO Kouta (平野 耕太) 1973-ban született Tokióban. Pályáját mangaka mellett dolgozó asszisztensként kezdte, majd a pozíciót elunva úgy döntött, inkább mangakaként ténykedik tovább. Hentai vonalon indult el (Coyote, Angel Dust), ám mivel rajzai mindennek mondhatók, csak klasszikus értelemben véve szépnek nem, így nem csoda, hogy a zajos siker elmaradt. Az 1997-ben útjára indított Hellsing hozta meg számára az elismerést. Jelenleg a Drifters címen futó történelmi fantasy-n dolgozik, ami – a rajongók szerint – esélyes arra, hogy méltó utódja legyen a Hellsing-nek.
További művei: Coyote, Desert Guardian, Gunmania, Angel Dust, Drifters, Hellsing: The Dawn.

Tartalom
Tudtunkon kívül bizony hatalmas veszélyek leselkednek ránk a sötétből: vámpírok, zombik, vérfarkasok és egyéb szörnyek lesik lépteinket és szomjaznak emberi vérünkre, vagy törnek éppen alattomos módon világuralomra. Eme veszélyekkel veszi fel a harcot a Vatikán (leginkább a véres módszerei miatt titokban tevékenykedő 13. Renddel) és igyekszik megvédeni az egész világot a szentségtelen szörnyekkel szemben. Angliában azonban a Vatikánnak nincs hatalma, helyettük a Hellsing Intézet látja el a vérszívók baját. Az Intézet vezetője Sir Integra Wingates Hellsing, titkos fegyvere pedig Alucard, a hihetetlen erejű vámpír, akinek cseppet sem okoz lelkiismereti problémákat, hogy saját fajtája ellen forduljon.

A mangáról
A Hellsing 1997-ben indult útjára a havonta megjelenő Your King OURs magazinban, majd a Shonen Gahosha adta ki kötetbe rendezve. Utolsó – tizedik – kötete 2009-ben jelent meg.

Messziről kerülje el a művet az, aki nem bírja a pózer beállításokkal kevert fekete humort, a váltakozó stílusú grafikát, a katolikus egyház és a nácik tabu kérdéseinek sárba tiprását, és pluszban a több liternyi vérrel leszakadó végtagokat. Mert a Hellsing mindezt oly mértékben ötvözi magában, hogy az már-már mesteri.

A mangában megjelenített rajzstílus meglepő: éles kontrasztot adnak a fekete háttérrel játszó, részletesen kidolgozott és tónusozott rajzok – az egyszerű, erősen groteszk, csupán pár vonalból álló firkákkal. Előbbiek általában dögösen beállított képek, míg utóbbiak a manga jellegzetes humorának forrását adják. A mangaka az európai tabukat áthágva mászik rá a Vatikánra, és figurázza ki az okkultista vonalon mozgó nácikat is – nem kímélve egyik felet sem. Ahogy nincs tekintettel saját magára, vagy éppen az általa kitalált karakterekre sem. Kihasználja és kiforgatja azt az elcsépelt és jócskán idegesítő sztereotípiát, hogy a főhős mindenkinél tökösebb, erősebb, okosabb, hatalmasabb és sosem lehet legyőzni – megölni meg pláne nem! A karakterek zseniálisak, mindegyikük szenved valamiféle egyedi fetisizmusban (Anderson atya például bajonett mániás, míg Alucard odáig van két vámpírgyilkoló fegyveréért, Casull-ért és Jackal-ért). Mindegyiküknek van valami sötét, vagy jellemét nagymértékben torzító tulajdonsága, ami alól talán a kissé hebehurgya, de kedvelhető Seras Victoria az egyedüli kivétel. A történet maga fordulatokban gazdag, vérrel jócskán telített, fegyverekkel telezsúfolt – és kissé talán lezáratlan.

A manga utóélete
A manga sikerét vétek lett volna kihasználatlanul hagyni. Nem csoda hát, hogy 2001-ben a GONZO-nak hála 13 részes anime készült belőle, és került a képernyőkre. Az anime a maga nemében már szintén a klasszikusok táborát erősíti annak ellenére, hogy közel sem vitte végig a mangát, és annak történetétől jócskán eltérve szinte újraírta azt, továbbá a grafikában is történtek változások. Éppen ezért 2006-ban ismét megjelent a képernyőkön Alucard, és a jelenleg hetedik részénél tartó OVA a mai napig fut a rajongók nagy megelégedésére – még nem tudni hány részen keresztül. Szintén még 2001-ben a mangaka belekezdett a Hellsing: The Dawn címen futó mangába, ami amolyan előzménytörténetnek tekinthető, de sajnos a projekt erősen stagnál. Jelenleg hat kiadott fejezet érhető el, és nem tudni, hogy lesz-e folytatása.

Néhány szó a magyar kiadásról
A Mangafan jóvoltából lassan majdnem teljes lehet a Hellsing rajongók gyűjteménye – csupán pár kötet hiányzik ahhoz, hogy az egész sorozatot magyarul is végigolvashassuk. A külcsínt tekintve a már megszokott kellemes Mangafan minőséget kapjuk: színes védőborító, ami egyes köteteknél meglepően mókás fekete-fehér borítót takar (erre is érdemes odafigyelni). Az olvasási irány a szokásos: jobbról-balra. Meg kell hagyni, a fordítás kissé döcögősen indult, az első kötet még viszonylag sok kívánnivalót hagy maga után. Szerencsére ez a harmadik kötettől már javuló tendenciát mutat, a fordítónak lassacskán sikerült belerázódnia a történetbe és visszaadnia annak keménységét és sajátos humorát is. A negyedik kötet némi nyomdai bakival látott napvilágot és ennek lekommunikálása a kiadó részéről nem feltétlenül kelthetett kellemes benyomást a minőség iránt kényesebb olvasókban. Érdekes, hogy míg az első kötetet +12-es, addig a másodikat már +16-os besorolással látták el.


A Hellsing a maga nemében igazi remekmű – annak függvényében, hogy ugye: ízlések és pofonok. Kellőképp véres, kellőképp humoros, ráadásul bárkinél simán kiveri a biztosítékot felülmúlhatatlan coolság faktorával. Kifigurázza a tabukat, sőt, igazából saját magát is, és mindezt olyan fifikás könnyedséggel teszi, hogy az ember néha nem tudja eldönteni: mi komoly és mi nem az. Nyugodjunk meg, minden véresen komoly – és természetesen semmi sem az.