Ugye te is érezted már úgy, hogy néhány tárgy mintha magától mászna arrébb arról a helyről, ahová eredetileg leraktad? Vagy mintha megmagyarázhatatlan módon eltűnnének kisebb-nagyobb dolgok a szobából/lakásból/házból? És mintha valami megmozdulna a szemed sarkában, de amikor oda pillantasz, természetesen semmit sem látsz? Nyugodj meg, gond egy szál se. Lehet, hogy társbérlőid akadtak: néhány csenőmanó.


Arrietty átlagosnak mondható tizennégy éves lány - már ha az ember lánya éppen alig öt inch magas csenőmanó. Szüleivel a Maki család háza alatt éldegél, amolyan szimbiózisféleségben az emberekkel. Azokat a dolgokat, amikre éppen szükségük van, szépen titokban, feltűnés nélkül csenik el a házból. Egyetlen meg nem szeghető szabály szerint élik életüket: az emberek nem láthatják meg őket. A beteges Shou komoly műtét előtt áll, így nyugodt pihenése érdekében költözik nagymamája húgának vidéki házába. Ott azonban furcsa dolgok történnek: titokzatos módon tárgyak tünedeznek el, apró kis árnyékok motoznak sötét helyekre bújva. Amikor a fiú véletlenül észreveszi az aprócska Arrietty-t, hirtelen mindkettőjük élete megváltozik.

A Ghibli filmek nagyszerűsége abban rejlik, hogy kortalanok és mindenkihez szólnak. Ebből a szempontból a Karigurashi no Arrietty sem kivétel. Egyszerű, lassan csordogáló történetet kapunk bő másfél órában, ami mégis képes minden percével a képernyő elé szegezni a nézőt. Minden megvan benne, ami egy ilyen mozi sajátja: kaland és érzelmek, diszkréten megvillantott mélyebb mondanivalóval. A karakterek jelleme egyszerű, egydimenziós, de ez ebben az esetben egyáltalán nem zavaró. A megszokott „ghiblis” karaktergrafika szokás szerint itt is visszaköszön, a hihetetlen részletességgel és élénk színekkel megrajzolt hátterek pedig varázslatos díszletet építenek a szereplők köré. A szereplők szájába adott morális tanulság kevésbé van jelen, mint mondjuk a Nausicaa, vagy a Mononoke Hime esetében, nem is szövi át annyira a történetet. Ennek ellenére azért érzékelhető: Arrietty és Shou egyik hosszabb beszélgetése felvillantja az ember és környezete kapcsolatának kérdését, ami igencsak aktuális probléma a mai világban. Ne felejtsük el megemlíteni, hogy ráadásul egy díjnyertes filmről beszélünk: a 34. Japán Akadémiai Díj kiosztásánál megkapta az év animációs filmjének járó díjat elismerésként.

2010-es animénknek bizony szerteágazó háttértörténete van. Az alapjául szolgáló regényt Mary Norton 1952-ben vetette papírra. A The Borrowers címen futó, gyerekeknek íródott mese nagy sikert aratott, elnyerte a neves gyermek- és ifjúsági regényeknek kiosztható Carnegie Medal irodalmi díjat is. Az írónő az apró termetű Clock családhoz ezután még négy alkalommal tért vissza: 1955 - The Borrowers Afield, 1959 - The Borrowers Afloat, 1961 - The Borrowers Aloft, 1982 - The Borrowers Avenged. A sorozat első része magyarul is megjelent még 1975-ben a Móra Kiadó gondozásában, Elvitte a manó címen. Természetesen a filmesek is felfedezték maguknak az érdekes szituáción alapuló történetet: az első film 1973-ban készült, amit 1992-ben és 1993-ban követett két szériányi BBC-s TV sorozat. Az eddigi legismertebb feldolgozás az 1997-es mozifilm, ami nálunk a Csenő manók címet viselte. Ám ha mindez nem lenne elég: a BBC idén karácsonykor mutatja be a legújabb verziót, TV-film formában. Bár manga még nem készült Arrietty kalandjairól, de a VIZ Media amerikai megjelenéssel már beígért két kötetnyi filmképregényt, aminek az első kötete 2012 januárjában jön ki a nyomdából.

Szintén érdekes története van a film zenéjének. Az anime készítői meglepő módon egy nyugati hölgyet választottak a főcímdal elkészítéséhez, sőt, mondhatni rábízták a film teljes zenei anyagának a megkomponálását. Cécile Corbel bretagne-i énekesnő, zenész és zeneszerző. Hazájában különleges zenéje révén vált ismertté: a tradicionális kelta elemekre épülő zenét a kelta hárfa és Cécile különleges énekhangja teszi igazán egyedivé. Corbel kisasszony egy a zenéit tartalmazó CD lemez, és egy rajongói levél képében kopogtatott a híres stúdiónál, akik ez alapján ígérték neki következő egész estés filmjük, az Arrietty zenei részének elkészítésének lehetőségét. A film bemutatója előtt, a zenei részekről kiszivárgott hírek bizony nem találtak kedvező fogadtatásra a legtöbb fórumon. Sokan felrótták Corbel kisasszony viszonylagos ismeretlenségét, és bizony hiányos japán nyelvtudását is felemlegették - ami azért érzékelhető is a japánul felénekelt dalok jó részénél. Mégis elmondható, hogy a stúdió jól választott: az OST megnyerte Japánban a Golden Disc díjat, és az év filmzenei albumának is megválasztották. Az anime képsorai alatt felcsendülő dalok gyönyörűek, ahogy a lágy dallamú, kissé melankolikus, hárfára épülő kelta jellegű háttérzene is.


A Karigurashi no Arrietty igazi családi mozi, másfél óra tökéletes kikapcsolódás. Elbűvölő alkotás, ami minden korosztály számára kellemes szórakozást nyújt. Mindenképpen megéri megnézni, hogy az ember egy kicsit hagyja magát elvarázsolni általa.